Olaszország Mussolini idejében a motorizáció lázában égett, a korabeli motorsport bajnokai pedig az egykori gladiátoroknak kijáró ünneplésben részesültek. Aligha akadt népszerűbb figurája ennek az időszaknak, mint Tazio Giorgio Nuvolari, aki imádta a motorsportot és kétségek nélkül tette kockára akár az életét is a győzelem érdekében. Az iránta kialakult rajongás méretét jól jelzi, hogy egyszer maga a Duce lépett közbe azért, hogy a „A Repülő Mantovai” visszakerüljön a Ferrarihoz…
Tazio Nuvolari életében nemcsak a riválisaival versengett, de a halált is sokszor hívta ki maga ellen. A benne buzgó, csillapíthatatlan versenyszellemet elsősorban apjától örökölte, Arturo Nuvolari gazdálkodott, de mellesleg motorkerékpározott is, testvére, Giuseppe szintén, ráadásul ő egy időben olasz bajnok is volt e sportágban. A kis Tazio 1892. november 16-án született egy Mantova melletti falucskában, kíváncsisága pedig segített legyűrni a félelmeit; egyszer házuk tetejéről egy maga által barkácsolt ejtőernyő-féleséggel vetette le magát. Kis híján belehalt az esés közben szerzett sérüléseibe, édesanyja, Elisa Zorzi pedig az aggodalomba… A jövő bajnoka aztán szerencsésen felépült, de szerető édesanyja ezt követően sem lehetett nyugodt. Gyermekét ugyanis tizenkét éves korában az apai nagybátyja, Giuseppe megismertette a motorkerékpározás élményével. Tazio ettől kezdve élt-halt mindenért, aminek kereke van és kék füstöt ereget, tizenhárom évesen például éjjelente rendszeresen kiszökött, elkötötte apja automobilját, aztán nagy túrákat tett Mantova környékén. Huszonkét éves volt, amikor kitört az első világháború, mivel pedig akkoriban még kevesen értettek a vezetéshez, sofőr lett. Egyik alkalommal sebesültekkel teli mentőautót vezetett, majd egy túl gyorsan bevett kanyarban kisodródott, árokba borult. A feljegyzésekben nem szerepel, mi történt a sebesült katonákkal, de azt tudjuk, mit mondott neki a felettese az esetet követően: azonnal megvonta tőle a sofőri megbízatást és kijelentette, hogy soha többet ne vezessen, mert nem neki való ez az elfoglaltság. Tazio nem vette túl komolyan a katonatiszt szigorú kijelentését, 1920-tól kezdve hivatásos motorversenyzőnek állt. Félelmetes hírű bajnok lett belőle, nevét pedig megismerte egész Olaszország. 1922 és 1930 között tizenöt abszolút és harmincnégy kategóriagyőzelmet söpört be. Legfényesebb éve 1925 lett, amikor Bianchi gyártmányú 350-es gépével nyolc abszolút győzelmet aratott, Európa bajnoka is lett, mintegy mellesleg pedig három sebességrekordot is felállított. Nuvolari hírnevét diadalainál is messzebb vitték az elszántságát taglaló beszámolók.
acérkodni kezdett az autósporttal is, 1924-ben pedig megismerkedett Enzo Ferrarival, ezzel még közelebb került az autózás epicentrumához. Egy évvel később Monzában próbálta megdönteni az ünnepelt Antonio Ascari körrekordját, azonban elveszítette uralmát az Alfa Romeo P2 Grand Prix versenyautója felett. A járgány összetört, Nuvolari nem kevésbé. A törött csontjait és egyéb sérüléseit ellátó orvos egy hónap mozdulatlan lábadozást írt neki elő, Tazio azonban egy héttel később motorkerékpárján ülve részt vett az olasz nagydíjon. A rajtnál és a kiállásoknál a segítői tartották, hogy ne dőljön el, mert az üléshez rögzített pilóta a lábát se tudta letenni a gipszeitől, azonban így is győzött – aztán a célban elájult a rettenetes fájdalomtól.
A harmincas években Olaszország rettenthetetlen bajnoka véglet a versenyautók felé fordult, a váltás végül mindösszesen ötvenöt abszolút és harminchét kategóriagyőzelmet hozott neki. 1930-ban elindult a Mille Miglián, ottani hőstettét pedig sokáig mesélgették egymásnak az emberek: jóval lemaradt az első helyen autózó Achille Varzitól, aki már a zsebében érezhette a díjat, főként azért, mert minden állomáson arról kapott tájékoztatást, hogy üldözői sokkal lemaradva követik őt, a legközelebb Nuvolari van, de az ő Alfa Romeo 6C 1750 GS Spider Zagato kocsijának hátránya is sok percben mérhető. A célhoz közeledő Varzi azért sűrűn nézte a visszapillantót, de arra nem volt felkészülve, ami ezután történt. Éjszaka volt, amikor Bologna környékének sűrű sötétségbe burkolózó útjain – ne feledjük, közvilágítás nem volt, ezeket az utakat nem aszfalt borította és csak az útkaparók tartották őket többé-kevésbé simán – lekapcsolt fényszórókkal száguldott utána a győzelmet áhító Nuvolari. Alfájával észrevétlenül haladt ugyan, de állandó életveszélyben, lényegében szinte vakon. Az öngyilkossággal felérő taktika végül sikert hozott, Varzit meglepte a mantovai versenyző, aki abban az évben a Mille Miglia bajnoka lett.
Tazio 1932-ben immár az Alfa Romeo gyári csapatának, az Alfa Corsénak szerzett Európa-bajnoki címet, amikor pedig az Alfa versenycsapatát a Scuderia Ferrari kezdte helyettesíteni a nagy autós versenyeken – Enzo Ferrari vezetésével -, Nuvolari nála versenyzett tovább. 1933-ban ennek az istállónak nyert egy Alfa Romeóval 24 órás Le Mans-t, de aztán egy hónappal később, lényegében általa még alig ismert és szinte ki sem próbált autóval aratott diadalt a Belga Nagydíjon a Maseratinak. Az ok egyszerű, Nuvolari nem tartotta megfelelően erős és gyors autónak az Alfákat, ezért átnyergelt a Maserati csapatához. Vesztére, 1934-ben a Maserati is távozott a Grand Prix-k világából… Azokban az években hatalmasra nőtt az Európa-szerte megrendezett nagydíjak jelentősége, a Benito Mussolini által vezetett Olaszországban pedig szinte hisztérikus lett a propaganda által is szított érdeklődés. A Duce rendszerének és mondanivalójának középpontjába állította a modernitás, a gyorsaság fogalmait, azt pedig nem engedhette meg, hogy Itália legjobb pilótája parlagon heverjen, illetve ne a legjobbnak kikiáltott Alfa-Ferrari csapattal versenyezzen. Ezért amikor 1935-ben Nuvolari vissza szeretett volna térni a Scuderia Ferrarihoz, de Enzo megmakacsolta magát, maga Mussolini vette kézbe az ügyet és intézte el, hogy Nuvolari újra ringbe szállhasson a Ferrari-féle csapatban. Nem sokkal később egy akkor már kissé öregecske és gyengének számító Alfa Romeóval küldték őt Németországba. Adolf Hitler rendszere nem kevésbé tartotta fontosnak a gyorsaságot és az erőt, mint az olasz fasiszták, a német nagydíj pedig azokban az években a Mercedes és az Auto Union bivalyerős, csúcsmodern gépeinek játszótere volt. Évekre visszamenően ők diadalmaskodtak ott német pilótáikkal, azonban 1935-ben a német grand prix-n, ahol öt csúcs-Mercedes és négy Auto Union is indult, egy külföldi diadalmaskodott (igen, egy kissé már elavult, pirosra festett Alfával).
Más pihent volna a babérjain, de nem Nuvolari. 1936-ban ismét gipszben versenyzett, mert nem sokkal korábban kiugrott a száz mérföldes sebességgel száguldó, lángcsóvába burkolózó versenyautójából. Tűzhalált ugyan nem halt és bár ismét eltört több csontja is, orvosaira újfent nem hallgatott.
1937-ben újfent szakított Enzo Ferrarival, majd a német Auto Union egyik autójával állt rajthoz indult a svájci nagydíjon, a rákövetkező időszakban – mindaddig, amíg a világháború eseményei meg nem gátolták a további versenyeket – az Auto Union pilótája lett.
A háború után új erőre kapott a nemzetközi autósport, megszületett a Forma-1 is, azonban Nuvolari a száguldó cirkuszban már nem tudott maradandót alkotni. Súlyos asztma alakult ki nála a sok belélegzett benzingőz, füst és korom következtében, erre azonban fittyet hányt és kijelentette, hogy versenyautó volánjánál fogja érni a halál, nem az ágyban. 1948-ban egy Cisitalia 202 SMM versenyautóval állt rajthoz a Mille Miglián, a versenyautó motorházának fedele pedig az egyik gyors egyenesben lerepült. A fémdarab csak kevéssel hibázta el Nuvolarit és a szerelőjét, utóbbit pedig azzal nyugtatta meg az örök optimista versenyző, hogy „legalább nem melegedik túl a motor”. Amikor pedig a vezetőülés rögzítése adta meg magát, Nuvolari egy útmenti kereskedőnél vett néhány zsák gyümölcsöt, majd a zsákokból alakított ki magának vezetőülést. Ha kicsivel később nem hibásodik meg a Cisitalia féke, talán ezt a Millét is megnyerhette volna…
Tazio Nuvolari elgyötört szervezete aztán 1952-ben adta fel a harcot. Egy agyvérzés részlegesen lebénította a hőst, akit életében is sokszor hasonlítottak a Góliátot legyőző Dávidhoz, legendás viselete – kék nadrág, sárga, monogramos felső, rajta az elmaradhatatlan teknős alakú bross – divatot teremtett. 1953. augusztus 11-én ment el végleg a legenda, akinek temetésére ötvenötezren voltak kíváncsiak. Itália ünnepelt versenyzője százötven autós és motoros diadalt aratott életében, közülük hetvenkettő pedig kiemelt fontosságú volt. A legértékesebbek a huszonnégy Grand Prix-kupa, öt Coppa Ciano, két Mille Miglia, két Targa Florio, két RAC Tourist Trophy, valamint egy 24 órás Le Mans-i trófea – nem beszélve az Alfával közösen szerzett Európa-bajnoki címről. Ferdinand Porsche egyenesen a „múlt, a jelen és a jövő” legnagyobb versenyzőjének kiáltotta ki már életében, Enzo Ferrari pedig időnként egészen közel engedte magához, pedig őrá aztán végképp nem volt jellemző a bratyizgatás. Egy alkalommal például jót kacarásztak együtt, amikor a versenyre induló Nuvolarinak oda-vissza vonatjegyet nyomott a kezébe a Scuderia Ferrari ura. Tazio annyit kérdezett tőle, „Milyen üzletember vagy, Enzo? Retúrt vettél nekem, pedig lehet, hogy koporsóban küldenek vissza!”.
A legendás pilóta halála megrázta a motorsportot, a Mille Miglia szervezői pedig a programot az ő tiszteletére kiegészítették egy „Nuvolari” szakasszal, mantovai starttal, Cremona, Brescia érintésével. Az egyre veszélyesebb, mert évről évre gyorsabb tempójú Millét aztán már csak 1954 és 1957 között rendezték meg, amikor ugyanis a Nuvolari-szakaszon Stirling Moss és navigátora 198 kilométeres óránkénti sebességnél is magasabb átlagot futott Mercedes SLR-jével, tokkal-vonóval együtt betiltották a versenysorozatot.
1991 óta aztán a Mantovai Autósport Klub vezetői – Luca Bergamaschi, Marco Marani, Fabio Novelle és Claudio Rossi – jóvoltából ismét létezik Nuvolari emlékverseny, Historic Gran Premio Nuvolari néven, Mantova, Rimini, Siena és Ferrara útvonalon, az imolai és a modenai versenypályák érintésével. Tazio képe mindenünnen mosolyog a résztvevőkre – hiszen ez volt az ő igazi arca, mosolygott még akkor is, amikor törött csontokkal préselte be magát egy zajos és pattogva száguldó életveszélyes masinába…
szöveg: Szalkai Tamás, fotó:Pinterest
.