Argentína nemzeti büszkesége, a világ egyik legeredményesebb autóversenyzője, Juan Manuel Fangio 1911. június 24-én született az argentin Belcare városában. Az olasz gyökerekkel rendelkező fiatalember korán elhagyta az iskolapadot, ugyanis leküzdhetetlen vonzalmat érzett az automobilok iránt. Autószerelőnek állt, saját műhelyt nyitott és bár ügyes volt a bütykölésben is, de annál sokkal-sokkal jobb versenyzőnek bizonyult a későbbiekben. A sebesség iránti vágy mellett hamar felfedezte magában azt a pluszt, amitől valakiből eredményes autóversenyző válhat, így garázsában immár versenyautót is épített – magának. Első gépe egy erősen átalakított Ford Model-A lett, amellyel 1936-ban bocsátkozott harcba.
Két évvel később már egy V8-as Ford gépkocsit hajtott, amellyel szép eredményeket ért el Argentína nevezetes Turismo Carratera nevű autóversenyén – első győzelmét is itt aratta 1938-ban. Hamar kiderült, hogy Fangio számára a hosszú távú versenyek kedveznek igazán, azok, amelyekben a higgadtság, a kötélidegek legalább olyan sokat nyomnak a latban, mint a gyors reflexek és a kiválóan felkészített versenygép. Az 1940-ben megrendezett Gran Premio del Norte például tízezer kilométeres gyilkos száguldás volt, sok szakasza az Andokban kanyargott, maga Fangio is szörnyű tortúrának tartotta. Az embert és a gépet gyilkoló versenyeken aratott győzelmek eredményeként 1940-ben és 1941-ben is Fangio lett Argentína bajnoka, 1940-ben ráadásul a Grand Prix Nemzetközi Bajnokságon is ő győzedelmeskedett. Hazájában példátlan rajongás övezte, az újságok gyakran és szeretettel nevezték őt El Chuecónak, azaz „Dongalábúnak”. A halált megvető bátorságáról, kitartásáról és higgadtságáról egyaránt híres Fangio aztán a változatos tájakon, több ezer méteres szintkülönbségek leküzdése árán megszerzett tapasztalatait Európában is kamatoztatta, ahol megbirkózott az Alpok útjain őt fogadó kihívásokkal is.
A második világháború alatt szüneteltek az autóversenyek, az argentin kiválóság is kényszerpihenőt tartott, amikor azonban 1947-ben visszatért a versenyzéshez, elszántsága és lendülete mit sem csökkent. Az első években még elmaradtak a várt sikerek, talán azért, mert ő is berozsdásodhatott egy kissé, illetve szokatlanok voltak számára az új versenyszabályok. A kényelmetlen, sőt, életveszélyes környezet ellenben aligha aggasztotta, megszokta azokat, akkoriban minden autóversenyző tisztában volt azzal, hogy akár egyetlen hibáért is az életével fizethet. A korszak szivar alakú, együléses versenyautóiból kilógott a pilóta válla és feje is, mivel pedig borulásvédelem egyáltalán nem volt, egy megpördülés végzetes volt. A vezetőkre más veszély is leselkedett, az állandó tűzveszély, a könnyen meghibásodó fékek, a robbanásra hajlamos diagonál gumik, a gyerekjáték minőségű sisakok, a biztonsági öv hiánya képében, miközben a motorok ereje és ezzel a száguldó torpedók sebessége egyre nőtt.
Ilyen körülmények közepette vált az argentinből a frissen beindult Forma-1 egyik ígéretes trónkövetelője – még úgyis, hogy a negyven felé közeledve már matuzsálemnek számított a mezőnyben. Az „öreg” 1950-ben Alfa Romeójával a második helyen végzett Giuseppe Farina mögött, ám 1951-ben már ő lett a bajnok, úgyszintén az Alfa Romeo pilótájaként.
Kis híján végzetes baleset érte Monzában és bár élete megmaradt, hosszú ideig tartott a felépülés és így a szezon elveszett a számára. Életében ellenben különösen eredményes volt az 1954-es esztendő. Első évadát töltötte a Mercedes-Benznél, a németek pedig egészen kiváló konstrukciót bocsátottak a rendelkezésére a W196-os együléses képében, amelynek volánjaként az argentin kilenc GP futamból hatot megnyert és bajnok lett. Ilyen eredmények után kár lett volna változtatni a recepten, 1955-ben ezért a Mercedes-Benz és Fangio ismét együtt indult. Kissé unalmas lett a végeredmény, Fangio megnyerte a bajnokságot, négyet nyerve a hét futamból – a meghirdetett futamok egy része elmaradt, az 1955-ös 24 órás Le Mans-i versenyen bekövetkezett borzalmas tragédia következményeként. E katasztrofális esemény egyébként a Mercedes-Benz vezetését arra indította, hogy hátat fordítson az autóverseny minden formájának.
Fangio maradt a forró aszfaltcsíkon, immár istálló nélkül, így a Ferrarihoz igazolt. Enzo Ferrari csapata éppen akkor keresett új pilótát, az 1955-ben, Monzában, edzés közben meghalt Alberto Ascari helyére, Fangio pedig az ő helyét vette át – az olaszok bizalmát az argentin zseni bajnoki címmel hálálta meg.
Fangio utolsó, immár ötödik Forma-1 bajnoki címét 1957-ben szerezte, akkor már Maseratival. Ebben az évadban a Nürbirgringen megrendezett német nagydíj vált különösen emlékezetessé, ékesen bizonyítva, hogy Fangio méltán rászolgált az akkoriban már hozzánőtt „El Maestro” becenévre is. Egy rosszul kivitelezett kerékcsere miatt rengeteg időt veszített a pitben, eközben a Ferraival versenyző brit riválisai, Mike Hawthorne és Peter Collins behozhatatlannak tűnő előnyre tettek szert. Bárki más feladta volna, de nem így Fangio. Tíz körön át ádáz sebességre kapcsolt, kilenc körben is megdöntötte a nürburgringi pályarekordot, majd bravúros ügyességgel megelőzte mindkét Ferrarit. A sírból visszahozott győzelem lett végül az ékkő a karrierjén, mert a rákövetkező évben már nem folytatódott a bravúros sikersorozat. A világszerte ismert pilóta 1958-ban bejelentette a visszavonulását, utolsó megmérettetése a francia nagydíj volt. Maseratija valószínűleg nem érezte át az esemény súlyát, ugyanis meghibásodott, elgyengült a motor. Fangio sem tudta nagyobb sebességre sarkallni, így nagyon lemaradt, már-már attól lehetett tartani, hogy lekörözik. Megható és egyszersmind nagyon hősies tettet hajtott végre azonban Mike Hawthorne, aki a Mester mögé érve lelassított, és hagyta őt áthaladni a célvonalon. Hawthorne-t leintette a kockás zászló, Fangio pedig egy kör megtételével később, negyedikként érkezett a célba – kollégája tisztelettudóan végrehajtott fékezésének eredményeként körhátrány nélkül…
Argentína nemzeti büszkesége izgalmas nyugdíjas éveket élt. 1958-ban kubai felkelők rabolták őt el – egyes források szerint Fidel Castro parancsára -, de komoly következményekkel nem járt az incidens, Fangiót csakhamar szabadon engedték. Később sem unatkozott, a Mercedes-Benz nem ugyanis feledte el pilótája szolgálatait, Fangio a cég argentin képviselője lett, egyúttal a gyár tiszteletbeli elnöke is. Az Automotive Hall of Fame – azaz az autós hírességek csarnoka – 1990-ben választotta be tagjai közé az akkor még jó egészségnek örvendő legendát. Juan Manuel Fangio öt évvel később, 1995-ben, nyolcvanöt éves korában hunyt el Buenos Airesben.
A kiváló versenyző eredményeit negyvenhat éven keresztül még csak meg sem tudta közelíteni egyetlen kollégája sem: öt világbajnoki címet szerzett a Forma 1-ben, ötvenegy nagydíjon vett részt, ebből huszonnégyet megnyert. Michael Schumacher – aki végül eredményességben felülmúlta a nagy elődöt – határozottan kijelentette, hogy bár úgy tűnhet, túlszárnyalta Fangiót, kettejük eredményeit nem illő összehasonlítani, hiszen a nagy előd egészen más körülmények között, a hőskorszak nyers, életveszélyes, kőkemény versenyein bizonyult a legkiválóbbnak.
szöveg: Szalkai Tamás, kép:Pinterest