A két világháború között a leghíresebb francia autóversenyző kétségtelenül a párizsi születésű Jean Pierre Wimille volt, akinek a gyors autók iránti szeretete már a szülői házban kialakult, hiszen édesapja olyan újságíró volt, aki gyakran cikkezett autós újdonságokról és természetesen autóversenyekről is tudósított. Wimille alig huszonkét éves volt, amikor elsősorban a világhírű francia autóversenyző, Robert Benoist iránti rajongása nyomán 1930-ban rajthoz állt a Pau-ban megrendezett francia nagydíjon, járgánya egy csúcsminőségű, ám kölcsönbe kapott Bugatti volt. Egy évvel később a Monte Carlo Rallyn egy Lorraine volánjánál ült, mivel pedig fiatal kora ellenére megszerezte a második helyet, felkeltette a korabeli szponzorok figyelmét is. Még ugyanebben az évben módja nyílt ismét Bugattiba ülni; Jean Gaupillat volt a társa Monzában, ahol tíz órán át tartó küzdelemben végül a negyedik helyen végeztek 2.3 literes motorral meghajtott Bugatti T51 típusú autójukkal.
A rákövetkező évben visszhangzott a sajtó a fiatal pilóta sikereitől. Az Észak-Afrikában, Oránban megrendezett nagydíjon aratott győzelmét követően Casablancában is rajthoz állt, ám Bugattijának meghibásodása miatt kénytelen volt feladni a küzdelmet. Ugyan több versenyen is rajthoz állt a Bugatti frissen kifejlesztett, 4.9 literes T54-es modelljével, a nagy tömegű és nehézkesen irányítható autó csalódást okozott neki – az év végén Nancyben megrendezett nagydíjon már a korszak legsikeresebb autójának számító Alfa Romeo 8C Monzával aratott diadalt.
Kritikusai gyakran vetették Wimille szemére, hogy túl sokat kockáztat, illetve nagyon erőszakos stílusban vezet, vélekedésüket igazolták az 1932-es Comminges-ben megrendezett autóverseny eseményei. Wimille túlvállalta magát, balesetet szenvedett, így kénytelen volt feladni a versenyt és hosszú hónapokig tartó lábadozás vette kezdetét. Egy évvel később aztán visszavágott a makacs francia. A Comminges-i nagydíjon és Marne-ban is második lett, a harmadik helyet szerezte meg Brnóban, míg az ötödiket San Sebastianban.
1934-ben alaposan átalakult a grand prix versenyek világa, a versenyautók súlyát 750 kilogrammban maximálták, azért, hogy megszakítsák a gyakorlatot, mely szerint a gyártók egyre nagyobb tömegű és erősebb motorokat építettek az autókba. A domináns gyártóknak számító Alfa Romeo, Maserati és Bugatti közül az Alfának és a Maseratinak jobban sikerült az átállás, a Bugatti ellenben a 3.3 literes motorral felszerelt T59-est jelölte ki a versenyzésre, amely azonban kissé nehézkesebb volt a rivális modelleknél. Sajnos korszerűnek sem számított, leginkább azért nem, mert a Bugatti akkoriban már a kétüléses „Le Mans” specifikus sportautók fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, ellenben az együléseseket kissé elhanyagolta. Wimille épp abban az évben szerződött a Bugattihoz, amikor a németek minden erejükkel igyekeztek győzelmeket szerezni a Harmadik Birodalom nagyobb dicsőségére. A Mercedes-Benz és Auto Union modelljei félelmetes ellenfeleknek bizonyultak: Wimille Bugattijával Algírban például csak úgy győzhetett, hogy a versenyen nem álltak rajthoz a németek… A konstruktőrök 1934-es sorrendje jól jelezte a megváltozott erőviszonyokat, az Alfa Romeo, Daimler-Benz, Auto Union és Maserati mögött csak ötödik lett a Bugatti.
A klasszismárkának számító Bugattinál persze nagy iramú fejlesztés indult, hogy a T59-esből kihozzák a maximumot, eszükbe sem jutott Wimille-re hárítani a kudarcot. A versenyautó tökéletesítése jól sikerült, 1935-ben a Bugatti szinte szárnyalt Wimille alatt – Tuniszban csak egy Auto Union bizonyult nála jobbnak, míg Nancyban csak egy Alfa Romeo. A két második helyezést egy nagy küzdelemben kivívott negyedik hellyel koronázta meg a francia versenyző a spanyol nagydíjon, ahol három Mercedes-Benz futott be az első, a második és a harmadik helyen.
Az 1935-ös grand prix szezon tanulságai nyomán újabb változások történtek Franciaországban. Mivel a haza versenyzők és gyártmányok esélytelenek voltak, 1936-ra úgy határozott a Francia Autóklub, hogy a Le Mans-i 24 órás versenyhez hasonló szabályok mentén rendezi meg az 1936-os francia nagydíjat, immár nem versenyautók, hanem sportkocsik számára. Több géposztályba sorolták az autókat motorjaik lökettérfogata alapján, illetve mindegyiknek két sofőrje volt, akik váltották egymást. A június 28-án Monthlhéryben lezajlott futam nyolcvan körből állt, hossza nagyjából ezer kilométer volt, Wimille és társa, Raymond Sommer Bugatti T57S autójával könnyedén szerezte meg az abszolút győzelmet. A hasonló szabályok szerint megrendezett Comminges-i és Marne-i futam is Wimille győzelmét hozta. A hazai pálya előnyeit alaposan kihasználó Wimille külföldön már nem volt ilyen szerencsés, egyetlen értékelhető eredménye e szezonban Monacóban jött el egy hatodik helyezés képében.
Wimille Amerikában és Észak-Afrika egyes versenyein is szép eredményeket ért el, 1936-ban például a Long Islanden megrendezett Vanderbilt kupán csak Tazio Nuvolari tudta őt legyőzni. A zseniális francia ekkoriban az Enzo Ferrari által irányított istállóban is megfordult, ahol Alfa Romeóval versenyzett.
A Bugatti 1937-re csodálatos sportkocsit készített 57G típusjelzéssel, visszatért hozzájuk. A „Tank” becenévvel illetett gépkocsival Wimille és társa, példaképe, Robert Benoist nemcsak rajthoz állt Le Mans-ban, de meg is nyerték a rangos viadalt.
A legendás versenyző alig két évvel később ismét megízlelhette a Le Mans-i győzelem ízét. Egy kiváló T57C modellel és Pierre Veyronnal közösen álltak rajthoz az 1939-es Le Mans-i megmérettetésen, ahol megérdemelten arattak győzelmet, Wimille immár másodszor.
Franciaország összeomlott a náci hadigépezet csapásai alatt, a versenyző pedig 1942-ben belépett az ellenállók közé, akárcsak példaképe és az 1937-es Le Mans-i társa, Robert Benois.
Wimille-t az ellenállás katonájaként néhányszor a halál szele is meglegyintette, volt például német fogságban, ahol csak szerencsével kerülte el a kivégzést. A háború vége felé már a szövetséges hadmozdulatok összehangolásáért és sikeréért és sokat tett, az 1944 júniusi partraszállást követően pedig társaival együtt Nantes városában sikerrel lassította le a náci csapatok hadmozdulatait. Amint véget ért a világégés, azonnal csatlakozott a szabad francia légierőhöz, felderítő repüléseket végzett a németek által megszállt területek felett, de aztán amint tehette, visszatért a versenyzéshez.
Ott volt például a felszabadulás örömére megrendezett párizsi nagydíjon, ahol a versenyzők többsége még háborús egyenruháját viselte. A gondosan elrejtett 4.7 literes Bugattija tökéletesen működött és hozzásegítette a legendás pilótát a diadalhoz. 1946-ban az Alfához szerződött, majd egy Alfa Romeo 8C-308 modellel aratott grand prix győzelmeket. Az öreg Alfa elkísérte őt az 1947-es futamokra is, együtt győztek a belga, a svájci nagydíjon. A Franciaországban megrendezett versenyeken aztán Gordinivel kezdett versenyezni. A két autógyártó ugyanis megegyezett egymással, francia földön Gordinit vezethetett az ünnepelt pilóta, ám nemzetközi küzdelmekben Alfát
Ezekben az években Wimille egy másik nagy vállalkozásba is belekezdett, személyautót fejlesztett és gyártott. A J-P Wimille gépkocsi aerodinamikus testébe amerikai Ford motorokat építettek, 1946 és 1950 között azonban csak mindössze húsz darab készült belőlük.
A tehetséges francia versenyző utolsó grand prix szezonja 1948-ban jött el, győzelmek sorozatával. Alfájával első helyet szerzett a francia, az olasz, a monzai, a torinói nagydíjon és már a következő szezonra tekintett. 1949 januárjában a soron következő argentin nagydíjra edzett Simca-Gordinijével, amikor irányíthatatlanná vált az autója és egy fának csapódott. A pilóta, autóversenyző, háborús hős mindössze negyvenéves volt.
szöveg: Szalkai Tamás, kép: Pinterest