A napi használatra fogott oldtimer nem okvetlenül luxus, két dolog azonban kötelező. Nem szabad nézegetni a ropogósra restaurált kortársakat és nemet kell mondani a belső parancsra, amely azt harsogja: lakatolás, telifény, muzeális minősítés! A tulajdonos egyelőre állja a sarat és ha a jövőben is így tesz majd, kellemes ringatózásokra számíthat klasszikus járgányában, anélkül, hogy rettegnie kellene a felpattanó kavicsoktól, a figyelmetlen autóstársaktól és bármi egyébtől, amivel az O T-s járművek gazdái ijesztgetni szokták egymást…
Az autó egyébként szemrevaló portéka, könnyű belelátni a vitrinbe való, csillogóra polírozott járgányt, de egyelőre még napi használatban van – Ez a Taunus 1965-ben készült, hivatalos típusjelzése 20M TS, azt szoktam még róla elmondani, hogy már nem kormányváltós, hanem padlóváltós, elől már osztottak az ülések, hátulra pedig beépítettek egy könyöklőt az utasoknak. Ezeknél azonban fontosabb, hogy a motorházában egy piros szelepdeklis V6-os motort találunk – közölte jelentőségteljesen ismerősünk, akitől azt is megtudtam, hogy a „kék” motorral ellentétben ennek nagyobb a kompressziója, teljesítménye pedig 98 lóerő – Nagyon nyomatékosnak érződik, körülbelül 140-es tempóra képes gyorsítani az autót, de a kényelmes utazótempó 120 körül van valahol. Ezt a sebességet persze csak jó utakon érdemes kipróbálni, mert a futómű nemcsak a gyerekjátékok egyszerűségét idézi, de nagyon puha is. A kényelmes, ringatózó utazás persze kárpótol mindenért, hamisítatlan, hatvanas évekbeli életérzést közvetít – közölte barátunk, aki óva int attól, hogy egy Taunus haladását összehasonlítsuk egy korabeli Mercedesével – Ha valaki mégis megteszi, azonnal elfelejti a Fordot, annyival pontosabb, precízebb, stabilabb egy hatvanas évekbeli Merci futása – jelentette ki határozottan a tulaj, aki az igazság kedvéért hozzátette, hogy egy Ford Taunus filléres portéka volt akkoriban is Stuttgart csillagaihoz képest
Bár olcsó tömegautók voltak ezek a kölni Fordok, büszke volt rájuk a német gyártó, olyannyira, hogy ezeken már sehol nem találunk „Ford” feliratot. A koronás „Taunus” emblémán kívül csak a „Taunus” feliratot olvashatjuk a szokott helyeken. A hatvanas évek közepére a kölni Ford gyár elérkezettnek láthatta az időt arra, hogy saját brandet építsen és függetlenítse magát a Fordtól, büszkék voltak a saját termékeikre.
Ismerősünk, aki egyébkén restaurátor, mesélt arról is, hogy a mindennapokban milyen társ egy ilyen jármű – Két méter magas vagyok és kényelmesen elférek a vezetőülésben, mögöttem pedig marad hely a szintén elég magas gyerekeimnek is. Ez számomra egyszerre meglepő, másrészt nagyon örömteli felfedezés volt, egyúttal pedig az egyik oka is annak, hogy napi használatra alkalmas oldtimerként számba vettem ezt a típust. Az utastér egyébként nemcsak tágas, de szerintem nagyon praktikus is. Nincs sok műszer, de ami van, az jó helyre került, egyszerű és átlátható a műszerfal, amely ráadásul fényezett lemez. Nem nyöszörög, nem csörög, nem zörög, imádni való! Azt szoktam rá mondani, hogy ez a kocsi még a vaskorszak gyermeke, szemben a műanyaggal teletömött autókkal – tudtam meg riportalanyunktól, aki a tágas utastérben ülve eleinte meglepődött a budapesti utcákon – Ez a kocsi nem tűnik aprónak, főleg akkor nem, amikor kényelmesen elhelyezkedem benne. Mégis, a forgalomban elég kitekinteni jobbra-balra, és megdöbbenünk. Minden modern autó óriásinak tűnik, felnézünk belőle még a modern kiskocsikra is. Ha az első megdöbbenésen túltesszük magunkat, már ez is inkább mókás, mint ijesztő – kaptunk megnyugtató választ a tulajdonostól,aki a szakember szemével is átvizsgálta szerzeményét – Nem hibátlan az autóm, de éppen alkalmas a napi használatra, éppen ezért nem is fogok hozzányúlni egy darabig. Fesztelenül autózom vele, hallgatom a hathengeres motort és átélem a „használd és élvezd” érzését.
szöveg: Szalkai Tamás, fotók: Diósi Imre