Aki követi a klasszikus autóversenyek eseményeit, már jó ideje felfigyelhetett arra, hogy Pásztor Tamás és Majosházi Péter kettőse csodálatos dolgokra képes. Számos nemzetközi versenyen csillogtatta már meg a tehetségét a pilóta és navigátora, legutóbb egyenesen a tekintélyes Monte Carlo Historique alkalmával mutattak példát kitartásból, precizitásból és elszántságból. A 2024. január 31. és február 7. között lezajlott erőpróbán Tamás és Péter összesítésben a tizenegyedik, kategóriájukban pedig a második helyet hozta el az Alpokból, tovább öregbítve párosuk hírnevét. Majosházi Péter a kimerítő, ám mindazonáltal felvillanyozó verseny végén találóan jelentette ki: „ebben ennyi volt, nincs már benne számunkra ennél több” – így utalt eredményük fokozhatatlanságára. A valóban emlékezetes diadal kapcsán Pásztor Tamás adott interjút lapunknak.
– Volt valaha olyan magyar versenyző, aki a Monte Carlo Rally történetében előkelőbb helyen végzett, mint a párosotok?
-1929-ben volt egy magyar ezüstérem, de azóta senki nem állt a dobogón, sem a Rallyn sem a Historique-on. Sok összetevő eredményezte persze ezt a remek helyezést, amit pedig rögtön érdemes elmondani, hogy a Fiat 2300-asunk becsülettel teljesített, kitartó bajtársnak bizonyult.
– Megúsztátok tehát a versenyt műszaki hiba nélkül?
– Igen, egyetlen probléma adódott csupán, eltörött a gázrudazat, de ezt a csapatunk tagjai még este meghegesztették és elhárították a bajt. Szerencsére az alacsony átlagba soroltak minket, lévén ez egy 1964-es évjáratú autó, a soros, hathengeres és nyomatékos motor pedig végig mellettünk volt, jól bírta a hegymeneteket is, le a kalappal előtte. Kicsit azért tartottam a verseny előtt, hogy mi lesz a szűk kanyarokban, mert ez egy kis híján ötméteres, hátul hajtott autó. A hossza is másfélszerese a Renault-nak, amivel utoljára Monte-Carlóban autóztunk, de szerencsére nem futottunk bele kellemetlen meglepetésekbe, mint az ipszilonozás a hajtűkanyarokban és hasonlók. Arra egyébként el voltam szánva, hogy ha kell, akkor kézifékkel terelgetem be az ívekre, de nem lassítunk!
– A verseny előtt milyen sejtésetek volt a végkimenetelt illetően?
– Az előző két év tapasztalata alapján azt mondtuk, jó lenne a huszadik hely körül végezni és a mért szakaszokon begyűjteni pár top 10-es eredményt. A végeredmény azért nagyon meglepett minket is, még akkor is, ha a tavalyi Classic Austria 1000 versenyen elért átlagtartó kategória győzteseként láttuk, hogy ezzel az autóval lehetséges a precíz sebességtartás. Hatalmas segítséget biztosított a Crisartech kiváló műszere, amit Majosházi Péter kezelt és természetesen kiválóan be is állított. Idén szigorítottak a szabályokon, mert a fejlesztők ezeket a műszereket egyre több automata funkcióval látták el és jelentősen csökkent a navigátorok feladata, így idén vissza kellett lépni a hagyományosabb beállítások felé és a telefonokat és tableteket is egy árnyékoló borítékba kellett tenni a mérések alatt. Peti a kiírásnak megfelelően csak mechanikusan állította be és használta a Crisartech rendszert. Az itiner egyébként feltűntette az egyes fákat, kilométerköveket, más jellegzetes pontokat, ezek elérésekor Peti mindig egy kicsit állított a rendszeren és fokoztuk a tempót, vagy kicsit lassítottunk. Végig pattanásig feszült idegekkel mentünk, egyetlen pillanatra sem lazítottunk, a többi összetevő pedig szerencsére jól kiadta a dolgokat. Olyan kiváló etapokat mentünk, mint még soha. Kétszer mindössze egyetlen egy másodperccel maradtunk le a szakaszgyőzelemről a 240 autó között, volt, hogy húsz kilométeren mindössze tíz métert tévedtünk! Mit is mondhatnék még egyebet? Kiválóan összeszoktunk már Petivel, mert ez már a sokadik versenyünk volt, az autót is alaposan kiismertük. Peti egyébként „késésre” hangolta a mérőrendszert, mégpedig azért, mert ha kicsivel késve érkezel a mérési ponthoz, akkor kevesebb büntetőpontod gyűlik össze, mint ha sietsz.
– Az idei verseny hasonlított a korábbiakra, tehát pihenésre szinte időtök se maradt?
– A mezőny vége felé indítottak el minket az autónk kora miatt, aludni és pihenni pedig szinte nulla időnk maradt. Az első nap végén a szállodában aludtunk két-három órát, aztán indulhattunk tovább. A Park Fermé mélygarázsában el se hagytam az autót, az utastérben aludtam két órát az újabb rajt előtt.
– Legendásak a hóval lepett kanyarokban evickélő autókról készült fotók. Idén milyen volt az időjárás? Sok havat láttatok?
– Volt, hogy semmit se láttunk! A Turini-hágóra még felment a mezőny, de a tizenhetedik szakaszt már nem indították el, akkora köd szállt le a pályára. Szó szerint nullára csökkent a látótávolság, az itiner jelentette az egyetlen fogódzót. Őszinte leszek, a kanyarok előtt nem voltam mindig biztos abban, hogy alánk kanyarodik az út, vagy lemegyünk a szakadékba! De visszatérve a kérdésedre, hóval szerencsére egyszer sem találkoztunk. A szöges gumik mindvégig a szervizautóban utaztak, elő se kellett venni őket. Tizenhat-tizennyolc fokban, napsütésben autóztunk, a helyiek többsége pólóban és rövidnadrágban szurkolt a versenyzőknek. A hágótól lefelé kihasználtuk az autó tudását, toltuk neki, a tizennegyedik hely környékéről aztán sikerült a tizenegyedikre befutnunk. Hajnali fél három körül értünk be a célba, hullafáradtan, de boldogan és elégedetten.
– Milyen hangulat töltötte be akkor a Fiat utasterét?
– Elmondhatatlanul örültünk, Peti ki is jelentette, hogy bennünk és az autóban talán nincs is ennél jobb eredmény, négy helyet javítottunk egy tökéletes Turini menettel a hajrában. Ennél jobbak már csak akkor lehetnénk, ha oly sok versenyzőhöz hasonlóan a versenykiírás megjelenésekor, nagyjából egy hónappal a verseny előtt bejárnánk a pályákat és a helyszínen edzenénk, illetve ott készülnénk fel, ezzel szereznénk gyakorlatot. Ha tudod előre, hogy milyen lesz a következő kanyar, máshogy vezetsz, kevesebb lesz a bizonytalanság, ezek pedig egyértelműen befolyásolják az eredményedet.
– A soron következő Historique egy év múlva lesz, hol álltok rajthoz addig is?
– Elsősorban Peti időbeosztásától függ minden, de számára és a Chronomoto számára már kezdődik az idény. Hamarosan Szaúd-Arábiába várják őt, mint időmérőt, aztán szinte megállás nélkül megy tovább a nemzetközi sorozatokkal.
– Ha indultok jövőre Monte Carlóban, mit csináltok másként?
– Úgy tervezem, hogy 2025-ben a Fiat 124-essel megyünk, jó kis nyomatékos, két vezérműtengelyes motorja van és a termete is sokkal rövidebb a 2300-asnál. Élmény lesz vele a verseny.
– A Fiat 2300 S kupé a dicséreten kívül milyen törődést kap majd a jól végzett munka jutalmaként?
– Érik már a vezérműlánc cseréje, ezt biztosan elvégezzük és természetesen kap egy új gázrudazatot is. A régit se dobjuk el, rendesen megjavítjuk és eltesszük tartalékba. Mást nemigen fogunk szerelgetni, mert nem kell. Alaposan átvizsgáltuk a kocsit, alul-felül rendben van, a futóművek jók, a kartervédő is ép, bármikor ismét mehetnénk vele versenyezni. Persze igyekeztem óvni az autót, lendületből mentem vele, ahol lehetett, szépen gurítottam, megfontolt autósként kíméltem őt.
– Előfordult azért, hogy erősebben léptél a gázra?
– Hogyne, ez elkerülhetetlen. Rögtön a verseny elején már volt is egy húzósabb szakasz, közvetlenül a milánói rajt után. Az autópályán hasítottunk, amikor jött egy bulletin, vagyis híradás arról, hogy az Alpokban egy alagútban építkezés folyik, óránként és irányonként felváltva haladhatnak benne az autók. Gyorsan kiszámoltuk, hogy az addigi tempónkkal éppen „rosszkor” érnénk oda, állhatunk két órát a hidegben, átfagynánk és ki tudja, hogyan sínylené meg mindezt a kocsi? Nem volt más választásunk, a lovak közé csaptunk. A Fiat 2,3 literes motorja száztízes tempónál 3500-at forog, de muszáj volt felgyorsítanunk. Négyezerig pörgettem a motort, azt pedig kapóra jött, hogy útközben volt egy bélyegzős hely, ehhez pedig le kellett hajtanunk az autópályáról és azon a nagyjából ötven kilométeres szakaszon hatvanas-nyolcvanas korlátozás van. Nos, mi száz körül autóztunk, hogy időt nyerjünk és végül elképesztő szerencsével időben elértünk az alagutat. Talán az utánunk érkező autó volt az utolsó, amelyet még átengedtek…
– A célba érkezés rendszerint egyszerre szól a megkönnyebbülésről, a lazításról, beszélgetésekről. Miket tapasztaltatok még a helyszínen?
– Talán a legmegdöbbentőbb felismerés az volt, hogy az eredményünk alapján megvertük a tavalyi Monte Carlo Historique győztesét, de ennél is jelentőségteljesebb tény, hogy csak éppen lemaradtunk egy norvég csapat mögött. Ők lettek a tízedikek, azonban egyúttal ők voltak azok is, akik kiadták azt az itinert, amit többek között korábban mi is használtunk. Mit is jelent mindez? Ezek a norvégok nemcsak végig mentek a pályán a verseny előtt, de olyan alaposan fel is készültek belőle, hogy el tudták készíteni az útmutatót, amely fűre-fára, kilométerkőre és kanyarra lebontva tartalmazta az idei verseny útvonalát. Mondanom se kell, milyen brutális előnyt jelent mindez.
– Vajon hová lehetett volna fokozni az eredményeteket, ha nektek is lehetőségetek nyílt volna erre?
– Ezt senki nem tudná megmondani. A verseny közben, ha eszembe is jutott ilyesmi, gyorsan el is hessegettem magamtól, mert száz százalékosan koncentráltunk. Mint már mondtam, győzni akartunk. Volt nem is egy olyan hosszú, akár harmincperces szakasz, ahol Petivel egyetlen szót sem váltottunk. Ő nézte az itinert és a műszert, állított rajta, ha kellett és robotként közölte a lényeges információkat. Én pedig – hasonlóan hozzá – csak a feladatra koncentráltam, mint egy másik robot. Csak az úttal és az autóval törődtem. Ilyenkor ki kell zárni a külvilágot, csak egy-két lényeges dologra szabad koncentrálni. Amikor Peti a pihenőkben megjegyezte, hogy milyen csodálatos helyeken autóztunk az elmúlt kilométereken, be kellett vallanom neki, hogy nekem aztán semmi nem tűnt fel belőle, csak a jó ívet, a megfelelő sebességet figyeltem, igyekeztem a nyomaték maximumát kihozni a Fiatból. Furcsán hangzik mindez, de egy ilyen éles helyzetben elég, ha egyszer elkalandozol, mire ismét berázódsz, már össze is gyűlt négy-öt pont, amin a helyezés múlhat.
– Említetted, hogy jövőre a Fiat 124-esnek mutatod meg az Alpokat, de voltál már ott a Renault-val is, sőt, az Alfád is járt már a Monte Carlón. Szándékosan váltogatod a kocsikat?
– Igen, ez egyáltalán nem véletlen. Elhatároztam, hogy a versenykiírásnak megfelelő minden autómat elviszem egyszer Monte Carlóba, az összessel végig csinálom ezt a versenyt. Egyrészt magamnak szeretném bebizonyítani, hogy nemcsak egyféle kocsival vagyok erre képes, másfelől pedig büszkeséggel tölt el, ha elmondhatom az autóimról, hogy voltak már ott. Ki tudja? Ha egyszer eladom valamelyiket, megkímélem magam a magyarázkodástól, elég, ha elmesélem, hogy nemcsak megfelelt a Historique versenykiírásának, de átment a szigorú gépátvételen is, ráadásul célba is ért. Mindezekre nincs is jobb bizonyíték, mint a seregnyi fotó és a versenybíróság által kiállított hivatalos igazolás. Sok szempontból is fontos tehát nekem mindez, még akkor is, ha mostanában egyáltalán nem tervezem, hogy bármelyik autómól is megválnék!
szöveg: Szalkai Tamás, fotó: Pásztor Tamás, Majosházi Péter