Január 26-án délben startolt el a 15. Budapest-Bamako Rally. A Budaörsi Repülőtéren fergeteges hangulatban készülődtek barátok, rokonok és szimpatizánsok seregében az egy hónapig tartó „flúgos futamra” a bevállalós versenyzők. Visszaérkezve beszámoltak csodálatos élményeikről, mi pedig itt a Spirit kategóriában induló két csapatra fókuszálunk. Az egyik a Wartburg DDR, Márta Károllyal és Vásárhelyi Csabával, a másik csapat a Balu Car Mészáros Bálinttal és Soós Árpáddal. A nem mindennapi kalandokról Vásárhelyi Csabát kérdeztük.
– Milyen autóval, hogyan készültetek a hatalmas túrára?
– Egy 1988-as évjáratú, kétütemű, kilencven százalékban gyári építésű Wartburggal indultunk. Az autó felkészítését Márta Karcsi végezte, egy éven keresztül dolgozott, sok mindent át kellett alakítania a futóműtől kezdve a generátoron át a trafóig.
– Ott voltam a rajtnál, nagy buli volt. Hogyan folytatódott a túra?
– Háromezer-nyolcszáz kilométeres európai etap volt a bevezető. Budapest-Szlovénia-Olaszország-Franciaország-Monaco-Spanyolország volt az útvonal, majd komppal mentünk Marokkóba, január 29-én érkeztünk meg Fezbe. Az európai szakaszon kétórás pihenőkkel, de egyfolytában mentünk. Január 30-án reggel vette kezdetét a komolyabb szakasz, a hegyek és a sivatagi rész. Gyakorlatilag a teljes versenyen felváltva vezettünk, nagyjából fele-fele arányban, hiszen egy ilyen versenyt szinte lehetetlen egy sofőrnek végig csinálni. Volt persze, aki egyedül jött, de borzasztóan kimerítő az egyemberes Bamako…
– Mi várt benneteket Marokkóban, a sziklás hegyi utakon?
– Az Atlasz hegységen keresztül vezető szakaszon eléggé jó minőségű utakon haladtunk és bár húzós etap volt, nem volt különösebb probléma. Persze a hegység emelkedői és lejtői nagyon megkínozták a kétüteműt, hiszen nincs például motorfék. Észnél kellett lenni.
– Mit ettetek, ittatok? Vannak arrafelé boltok?
– Vannak boltok, ezekben nagy meglepetésünkre konzerveket, készételeket is kaptunk, de másfél hetet főleg azokkal a kajákkal húztunk ki, amiket magunkkal vittünk. Persze a helyi ételeket is megkóstoltunk, például a tazsint, meg a helyi süteményeket. Ízletesek, bár az európai ízlésnek egy kicsit furcsák, mivel sokkal több fűszert használnak a helyiek, mint mi.
– Ezt követően érkeztetek meg a sivatagba. Mennyire más az a terep?
– A Nyugat-Szaharában már csak a sivatag van. Mauritánia leglátványosabb tájain autóztunk keresztül. Aranyszínű homokdűnéken, puha, homokos piszteken, kiszáradt, sós tavak medreiben gyönyörű, de nagyon nehéz terepen, pedig mi a Spirit kategóriában a személyautós, könnyített útvonalaknak kikiáltott szakaszokat autóztuk, bizony, mégis eléggé kifáradtunk. Aztán a Banc D’Arguin Nemzeti Parkban táboroztunk le.
– Úgy tudom, hogy egy folyón való átkelés is rátett egy lapáttal?
– Úgy volt, hogy átkelünk a Szenegál folyón Podornál, a katonaság által épített pontonhídon, aztán valami miatt mégsem arra mentünk. Útvonalmódosítással az Atlanti óceán szélén, gyönyörű, panorámás, ugyanakkor nagyon nehéz terepen haladtunk.
– És így jutottatok el az izgalmas, szavannás szenegáli vidékre. Ahogyan a KFT zenekar énekelte, „párduc, oroszlán, gorilla, makákó…” Tényleg teli van Szenegál vadállatokkal?
– Mindenfélével. Láttunk krokodilokat, majmokat, óráskígyót, kobrát, vad teheneket, tevéket, szamarakat, kecskéket, juhokat… Bár nagyon szerettük volna megnézni a flamingókat is, ilyeneket sajnos nem láttunk. Biztosan rosszkor érkeztünk, pedig állítólag rengeteg flamingó van arrafelé. Viszont óriási látvány volt a dögkeselyű. Életemben nem gondoltam volna, hogy az valóban iszonyatosan nagy madár. Tömérdek egyébként az elhullott állat, a tehén, a szamár, a teve, amit csak el tudsz képzelni. Mindenféle dög van arrafelé, van mit enniük a dögkeselyűknek. Egy mocsárban láttuk a krokodil hátát, a szenegáli nemzeti parkban pedig varacskos disznót, vaddisznót…
– Mit láttatok a falvakban?
– Borzalmas szegénységet. Szenegál leglátványosabb pontjain mentünk keresztül, keskeny szamárcsapásokon, le és föl gyönyörű tájakon a dindifelói vízesésig, ahol végre fürödhettünk. Hozzáteszem, az ember ilyen helyekre hagyományos túra keretében nem jut el, mindezt csak azok látják, akik részt vesznek ezen a futamon. A vízesés csodálatos, százhat méter magasról zuhog alá a tizenhat fokos, iható víz.
– Hogyan fogadtak a helyiek?
– Roppant barátságosak voltak. Például a dindefelói vízesés melletti táborban meglátogattak, a kis portékáikat árulták. A legtöbb ébenfából faragott kis elefánt meg egyéb fadísz volt. Az egyik férfi bambuszból készült, óriási xilofont hozott, akkora volt, mint egy asztal! Azt árulta. Megvettem volna, de a terjedelmes mérete miatt nem fért volna ez a kocsiban. Megkértem, játsszon valamit rajta. Készséggel játszott is, felvettem videóra, csuda érdekes. Amúgy pedig az árusok borzasztóan barátságosak és közvetlenek voltak, nem erőszakoskodtak, nem tukmáltak semmit. Ha veszel, veszel, ha nem veszel, nem veszel, pedig nekik ettől a mindennapi betevőjük függ.
– Hogyan, hol töltöttétek az éjszakákat?
– Legtöbbször pop up sátorban, hiszen az alvásidőnk sokszor csak négy-öt óra lehetett. Azokban a táborokban, ahová nem tudtunk becsekkolni, a futamunk ugyanúgy érvényes volt, mert érintettük a kijelölt táborhelyeket. A mauritániai Nouakchott városába, ahová nagyon későn érkeztünk, szállodában aludtunk… És végre, három nap után megfürödhettünk. Az is óriási dolog volt, hogy kaptunk rendes reggelit…
– Milyen volt az időjárás?
– Marokkóban nappal huszonnégy-huszonöt fok volt, éjjel meg nulla vagy kettő. Elég nagy volt a hőingadozás, de hálózsákban, felöltözve kibírható volt.
– Onnan mentetek át Guineába?
– Igen. Guinea tájain sok a száraz szavanna, de van arrafelé sűrű erdő és dzsungel is. Mi az egyiken átvágtunk, ott kaptunk is egy feladatot. Olyan magasra kellett volna fölmennünk, ahová még a dzsipek sem tudtak. Nemcsak meredek, de járhatatlan is volt a kijelölt út. Meg sem próbáltuk felmenni, hanem a sűrű erdőben autóztunk, ötven-hatvan méterrel feljebb. A fák között csináltunk egy átjárót. Volt ott egy patakmeder, amit áthaladás előtt járhatóvá kellett tennünk. Mindkét oldalán másfél órás lapátolással olyan rézsűt csináltunk, ahol le és fel is tudtunk menni, majd ágakkal, kövekkel, földdel betemettük a patakmedret. Így keltünk át. És ez még a könnyebbik feladat volt, aztán jött a feketeleves. Kő, kő és kő egymás hátán. Nagyon, nagyon nehéz volt! Hatvankét kilométer a köveken keresztül, tíz kilométeres sebességgel, hol ez szakadt le a kocsiról, hol az. Mindig elhagytunk valamit, amit vagy mi szedtünk össze, vagy utánunk hozták. Végül minden alkatrészünk visszakerült hozzánk, kivéve a dudát…
– Így jutottatok el az Atlanti-óceán partjáig?
– Igen, innen haladt tovább ez a mezőny a guineai magas földekre, annak is a legfestőibb részére, ami tényleg gyönyörű, csak járhatatlan. Majd Sierra Leonéba mentünk, Bureh Beach-re, ami nekünk az utolsó, cél előtti állomás volt. Ez volt a gyűjtőpont, ahol végre egy óriási nagyot vacsoráztunk, söröztünk. Másnap reggel aztán az utolsó, ötven kilométernyire lévő pontra indultunk, ahová közösen vonult az összes csapat. A Freetownban felállított célkapun áthaladva ért véget hivatalosan a Budapest-Bamako futam. Este díjkiosztással és ünnepléssel zárult a rally.
– Kaptatok valamilyen díjat?
– A mi Wartburg DDR csapatunk és a Balu Car közösen, holtversenyben nyerte el a Spirit futam első különdíját, a Sivatag Bátor Harcosa trófeát!
– Gratulálok!
– Köszönjük szépen! Annyit fontos hozzátennem, hogy a Budapest-Bamako nemcsak egy hagyományos technikai verseny, a célja jószolgálat is. Mindenki vitt magával valamilyen adományt, így mi is. Szenegálban jöttek az adomány-begyűjtők, mi a holmi jelentős részét ott le is adtuk, a többit, így a kötszert, orvosi szereket, gyógyszereket Mauritániában adományoztuk el egy útba eső kórháznak. Rengetegen vittek a freetown-i boksziskoláknak labdákat, bokszkesztyűket, ingeket, nadrágokat, pólókat… És még nagyon-nagyon sok mindent. A Balu Car itt ajándékozta el a Wartburgot a Freetowni Gyermekjóléti Intézménynek.
– Mikor indultatok vissza és hogyan értetek haza?
– Freetownban háromnapos pihenőt tartottunk, visszaszereltük az alkatrészeket, a kocsit kitakarítottuk. Február 15-én, reggel öt órakor indultunk haza, csatlakozott hozzánk Toyota terepjárójával Kollarics Zoltán. Tangerben behajóztunk és Spanyolországban, Motril városában léptünk ismét Európa földjére. Folytatódott utunk hazafelé. Február 25-én értünk Budapestre, ahol meglepetés-fogadtatásban volt részünk. Családtagjaink és barátaink fogadtak bennünket, pezsgőlocsolással.
– Hogyan vizsgázott a járgányotok?
– Szerencsénk volt, hiszen voltak olyanok is, akik komoly járművekkel ragadtak a szervízekben… Persze, egészen simán mi sem úsztuk meg. A Balu Car autójának Szenegálban tönkrement a kuplungja. A táborban motor ki, új kuplungtárcsa be, motor be. Úgyhogy két és félórás szereléssel kezdtük a reggelt, aztán indultunk tovább. Nekünk is volt gondunk, a rázós utak miatt volt két hengerfej tömítés- meg egy kormányműcserénk, nem volt mese, muszáj volt cserélni, mert képtelenség volt az úton tartani a járművet. Aztán hazafelé az új kormánymű is megadta magát, hiszen ugyanazon a járhatatlan úton jöttünk vissza is, amin odafelé mentünk. Cserére már nem volt lehetőség és javításra sem.
– A szavaidból úgy veszem ki, hogy a nehézségek ellenére látványos, csodálatos utatok volt…
– Igen. Rengeteg látványosság, rengeteg döbbenet, rengeteg élmény és rengeteg olyan hely, ahová az ember talán biztosan nem jut el még egyszer. Ez egy életre szóló élményhalmaz, amit feldolgozni sem kevés idő. Óriási teljesítmény van mögöttünk. Tizenhétezer kilométer egy kocsiban, huszonnégy órán keresztül szinte folyamatosan összezárva olyan valakivel, akit nem régen ismertünk meg. Ennek ellenére egy rossz szó, egy vita vagy nézeteltérés sem volt közöttünk. Szerintem sokat számít, hogy szinte egy hónap különbséggel születtünk, mindketten Oroszlán csillagjegyűek vagyunk. Az oroszlánok kitartására, a problémamegoldó képességére szükség is volt az út során! De megérte, csodálatos érzés ötvennégy évesen egy ilyen teljesítménnyel, fantasztikus élményekkel gazdagodni!
szöveg: Váczy András, fotó: Vásárhelyi Csaba, Diósi Imre