Október 1-én a Mogyoródi úti sporttelepen rendezte meg az Adler Sport Club a hagyományos, őszi találkozóját, idén XIX. Zuglói Veteránjármű Találkozó néven. Volt ott szépkorú autóból, motorkerékpárból mindenféle, amit veterános szem, száj megkíván. Mi több, hangulatos zsibvásár kerekedett a sétányon. Körbe-körbe veterános újságokat, kiadványokat, autómodelleket, ősi időkből fennmaradt alkatrészeket, szerszámokat kínáló árusok sorakoztak. Az eseményről az Adler Sport Club elnökével, Fülöp Istvánnal beszélgettünk.
– Elsőként arra kérlek, néhány szóban mesélj a klubról!
– Az Adler Sport Club egy baráti társaság, a névadónk pedig a világháború előtti Németország egyik legismertebb autómárkája volt. Az Adler automobilok gyártása 1945-ben befejeződött, utána már csak a motorkerékpár maradt, de annak is vége lett, amúgy pedig a cég gyártott biciklitől kezdve a kávéfőzőn és varrógépen át a benzinlámpáig mindent. Maga a klub főként zuglóiakkal indult, aztán bővültünk.
– Ez volt a tizenkilencedik veteránjármű találkozó Zuglóban. Hogyan kezdődött a sorozat?
– Úgy, hogy járkáltunk mi, veteránosok a börzékre, egyikről a másikra, aztán felvetődött a gondolat, hogy miért utazzunk olyan sokat, össze kellene hozni egy saját találkozót. Így kezdődött. Itt Zuglóban el vagyunk engedve sportpályákkal. Összejöttünk már a Bosnyák téren, ahol most építkezés folyik, kétszer a piac területén, aztán a templom háta mögött, egy ifjúsági sporttelepen, majd a Róna utcában, a Postás Sporttelepen.
– Most a Mogyoródi úti sporttelepen szerveztétek, ez a végleges bázis?
– Bevált, de úgy néz ki, kicsi lesz. Gondolkoznunk kell azon, hogy mit fogunk lépni. Majd valamit kitalálunk a huszadikra!
– Mesélj a szervezéssel kapcsolatos teendőkről!
– Egy ilyen rendezvényhez elsősorban a megfelelő anyagi fedezetet kell megteremteni. Ki kell fizetni a pálya bérleti díját, össze kell toborozni a föllépőket meg a kiállítókat. Személyesen végig kell telefonálni az embereket, hogy ne feledkezzenek meg a rendezvényről, terjesszék a hírt, nehogy ott álljunk egy üres pályán… Szóval energiát kell fektetni bele, mert bár ez a tizenkilencedik találkozónk, mégis vannak, akik hajlamosak elfeledkezni róla. Most úgy néz ki, sikerült eljuttatni az információt mindenkihez. Fontos teendő még a díjak megtervezése, emléklapok kinyomtatása, az ajándékok megfelelő becsomagolása. Egyébként idén a százötven éve született, a legelső Grand Prix-n győztes Szisz Ferenc életéről most megjelent kötetet kapta valamennyi díjazottunk. Ez talán többet ér, mint egy műanyag serleg.
– Nagyjából hány jármű érkezett idén?
– Százötven-kétszáz között lehetett a számuk.
– Melyiket emelnéd ki közülük?
– Például az 1948-as kiadású, gumilánctalpas csapatszállítót. Azt külön meg kellett szervezni, rá kellett beszélnünk a tulajdonosát, hogy elhozza. Aztán az öregebb autókat is felsorolnám. Láttunk 1929-es évjáratú, gyönyörű szép Tatrát, kéthengeres boxermotorral, illetve ugyancsak a húszas évekből származó DKW-t is. Az 1939-es évjáratú BMW 501-es is megérdemelte a figyelmet, ahogyan a nagyon klassz, orosz autósorozat is. Na, meg a nyitott katonai Volkswagen, a nyitott Kacsa terepjáró, és a hetvenes évekből való csodás Bentley.
– Ne hagyd ki a motorokat sem!
– Valóban. Egy komplett BMW armada vonult fel, a húszas évektől indulva egészen a fiatalabbakig. És persze velocipéd, az ínyenceknek…
– Beszéltünk a díjakról. Kik az idei díjazottak? Minek alapján kaptak elismerést?
– Nagyrészt a kor számított. Mindenképpen a háború előtti autók és motorkerékpárok élveztek előnyt, mert ilyen öreg járművekkel nem egyszerű elindulni sem, eljönni sem, vigyázni kell rájuk. A díjakkal biztatjuk a gazdáikat, hogy minél többen jöjjenek, és úgy néz ki, hogy sikerült is egyre többet elcsábítani. Díj jár persze az esztétikai megjelenés alapján is, mert a járműveknek tökéleteseknek és tisztáknak kell lenniük. Ezért nem kaptam én díjat, mert bár az 1935-ös Adler Sportom háború előtti, de nem volt tiszta. Éppen egy filmforgatásról érkeztünk haza, ott meg aztán kapott eleget, sőt, még össze is kenték. Ennek egy részét leszedtem róla, de nem volt időm rendesen letakarítani.
– Nem állhatom meg szó nélkül, csodás volt a hangulat! A színpadon Don Attila Band ötfős csapata countryt, bluest, rockabillyt, rock örökzöldeket játszott, és a ritmusra hölgytánckar ropta.
– Ők az első rendezvénytől kezdve a fellépő táncosokkal együtt jönnek hozzánk.
– Gratulálok! Kívánom, hogy a huszadik Zuglói Veteránjármű Találkozó is ilyen ragyogóan sikerüljön
szöveg: Váczy András, fotó: Diósi Imre