A világ legdrágább és legritkább négykerekű veteránautói pillanatnyilag egy sivatag közepén árválkodnak. Ez azért is meglepő, mert helyzetük pontosan, sőt, milliméterre azonosítható és nem is őrzi őket senki. Még tulajdonosuk a NASA sem porolhatja le őket, pedig biztosan rájuk férne. Ha álmodnának valószínűleg valamelyik nagy kereskedőház pódiumán állnának, büszkén, mint a történelem tanúi, licitre várva. Mégis kicsi az esély arra, hogy valaha is birtokba veszi őket valaki, ugyanis e járművek égi kísérőnk felszínén találhatók. A Lunar Roving Vehicle – röviden LRV – névre keresztelt járművekről van szó, amelyek a NASA irányításával születtek és pillanatnyilag három darab is található belőlük a Holdon.
Az amerikaiak az Apollo program keretében, annak 15-ik, 16-ik és 17-ik küldetésén használták a nem mindennapi eszközöket, majd hátra hagyták őket égi kísérőnkön. Az Apollo 15 misszió alkalmával közlekedett először kerekes jármű a Holdon, David Scott és Jim Irwin űrhajósok jóvoltából, 1971. július 31-én. 1972 áprilisában az Apollo 16 küldetésen John Young és Charles Duke, 1972 decemberében, immár az Apollo 17-es keretében Eugene Cernan és Harrison Schmitt kavarta a port a Holdon LRV-vel. Cernan volt egyébként, aki beállította a jármű sebességcsúcsát, 18 kilométeres óránkénti tempóval vágtázott. Minden LRV három utat tett meg, naponta egyet-egyet, összesen pedig körülbelül száz kilométernyi távot jártak be, kisebb-nagyobb részletekben, ékesen bizonyítva a szerkezet hasznosságát. A holdjáró jármű ötlete egyébként már nagyon korán, 1952-ben megszületett a Harmadik Birodalom rakétaszakértője, Wernher von Braun fejében, aki az ötvenes évekre a NASA civil rakétatechnikájának és űrprogramjának alakításában vett részt. Az alapötlet számos finomítás és kísérlet eredményeként változott, míg végül a hetvenes évek elejére realitássá vált a holdjáró.
A legfontosabb elvárás a csekély súly volt, a kész LRV végül 210 kilogrammot nyomott, teherbírása pedig 230 kilogramm volt. A rakomány két, szkafanderbe öltözött űrhajós, számos mérőműszer, egyéb berendezés, illetve a Holdon gyűjtött kőzetminta volt. A jármű tengelytávja 230, hosszúsága 300, szabad hasmagassága maximális terhelés mellett 36 centiméter volt. Az alvázat könnyűfém csövekből hegesztették, ezek anyaga olyan alumínium-réz ötvözet volt, amelyet 2219 számon ismernek, és egyike a jól hengerelhelhető ötvözeteknek. A váz három szelvényre tagozódott, így a holdjáró összehajtható lett és elfért a Lunar Module leszállóegységben. A két ülés váza szintén alumínium ötvözet volt, rajtuk nyílon borítás feszült. A jármű irányítása botkormánnyal történt, amelyet a két ülés elé-közé építettek be. Előre és oldalra mozgatva a kormányt, a holdjáró előre haladt, illetve kanyarodott, ha a pedig a kormányt hátra húzták, a jármű fékezett, megállt, a hátramenet aktiválásához irányváltó kapcsolót építettek be. A felfüggesztés kettős vízszintes lengőkarok és torziós rudak kombinációja volt, a felső lengéscsillapító és a váz közé lengéscsillapítót építettek be. Az LRV és különösen a kerekek megalkotásában a magyar származású Pavlics Ferenc elévülhetetlen érdemeket szerzett. Pavlics zseniális ötlete alapján az alumínium kerékagyhoz olyan futófelület kapcsolódott, amely egy gumiabroncsot másolt, azonban 0,84 milliméteres, cinkbevonatú acéldrótok szövedéke alkotta. A hálós, szövetszerű kerekek átmérője 81 centiméter volt, futófelületükre titánból gyártott kapaszkodó lapocskákat erősítettek. Belsejükbe 65 centiméter átmérőjű titán tárcsák kerültek, ezek egy esetleges „defekt” esetén garantálták az LRV mobilitását. A kerékagyaknál helyezkedett el a négy darab, egyenként 0,25 lóerős, Delco gyártmányú villanymotor, ezeket két, egyenként 121 Ah-ás akkumulátor működtette. Dacára az egyszerűnek tűnő szerkezetnek, a holdjáró program borzasztóan drága volt, a fejlesztések és gyártás végösszege 38 millió dollárra rúgott. A két legfontosabb beszállító a Boeing és a General Motors volt, előbbi a konstrukció statikus részeiért, utóbbi a futóműért, illetve a meghajtásért felelt. A négy használatra kész modellből három „fogyott” el a Holdon, a számtalan tesztpéldány, prototípus, méretarányos makett ma többnyire múzeumokban látható.
Az élesben bevetett holdjárók végül kiválóan teljesítettek, komolyabb műszaki hiba, lerobbanás nélkül teljesítették a küldetéseket, pedig a fejlesztés az elejétől a végéig mindössze csak tizenhét hónapot vett igénybe. Az igazsághoz hozzátartozik azért, hogy a Holdon minden tárgy csak a hatodát nyomja földi súlyának, így a teljesen megpakolt LRV-k alig hetven kilóval terhelték a konstrukciót. Ki tudja, talán még ma is működőképesek lehetnének, persze könnyen meglehet, hogy a kozmikus sugárzás helyrehozhatatlan károkat tett bennük… Az bizonyos azonban, hogy ha valamilyen módon visszatérhetnének a Földre, a legkülönlegesebb és a legdrágább oldtimerek lehetnének, olyanok, amelyeket még nem látott a világ! szöveg: Szalkai Tamás, fotó: NASA