Kimentem az autópiacra autót venni, valamikor a hetvenes évek elején. Nem ismertem a Simcat. Ott volt egy Simca 1000-es, akkor ismerkedtem vele. Zenész volt a tulajdonosa, és akkoriban, ha az Interkoncerten keresztül, legálisan kötött szerződéssel két évet lehúzott nyugati vendéglátózenészként, az úgynevezett „zöld könyvre” egy gépkocsit vámmentesen behozhatott. Ő Hollandiából hozta, megkérdeztem, engedi-e, hogy kipróbáljam. Engedte, kipróbáltam, és nagyon megtetszett az autó. Utána már ment az alku. Végül is megvettem.
Elindultam ügyességi versenyen, szlalomozáson, úgy éreztem sikeres voltam. Valaki egyszer megkérdezte, hogy nem akarnok-e rally sportban részt venni. Barátkoztam a gondolattal, aztán Jójárt Andrással összedugtuk a fejünket, ő is kezdő volt, és elindultunk rally-versenyen. Ez olyan jól sikerült, hogy a verseny után a szakosztályi értekezleten a Merényi Tibi azt mondta: új színfoltunk a Hagymási-Jójárt kettős. Ez nagyon nagy egy elismerés volt. Így kezdődött…
Ahogy telt az idő, egyre jobban megbarátkoztam az autóval. Elindultam mint ÁFOR-versenyző rallykon, és legalább három évig jónéhány versenyt megnyertem, hacsak műszaki problémák miatt nem tudtam folytatni a versenyt.
Sajnos, rövid pályafutás volt az enyém, több okból. Például szinte semmi alkatrész nem volt a Simcahoz. Elmondom érdekességként, hogy a hajtókar anya 7 x 0,75-ös emelkedésű, de sehol nem találtam. A Zsíl utca sarkán volt egy fegyvermester, ő adott egy puskacsődarabot, és az ajánlotta, esztergályosnál csináltassak anyát. Bizony… Ilyen gondok miatt, sokszor műszaki hibából és alkatrész hiányból kiestem versenyekről. Ennek kapcsán benne voltam pár újságban, fogtam az egyiket, és kiküldtem a Simca sportosztálynak. A sportosztályvezetőt Gerardnak hívták, neki külön írtam egy szomorú levelet, amiben leírtam, hogy a lehetőségeink mennyire korlátozottak Magyarországon. Ennek köszönhetően, mint a mesében, kaptam először egy hengerfejet, aztán egy 320 fokos vezér műtengelyt. Eltelt pár hónap, értesítettek: levelem jött a MASPED-től. Küldeményem érkezett a vámraktárba. Másnap nagy izgalommal elmentem oda és ott volt egy komplett motor! Kész csoda!
Később Gerard-ék meghívtak versenyezni, ki is mentem. Beültettek egy autóba, ültem, csak ültem némán, franciául egy szót sem beszéltem. Elindultam, majd amikor a célnál kiszálltam a kocsiból a versenytársak elismerően ütögetni kezdték a sisakomat. Éreztem, valamit jól csinálhattam. Erre föl, a sport-osztályvezető fölajánlott nekem egy Rally 2-es Simcát egy levéllel együtt. Mivel versenycélra kaptam, nem pedig utcai használatra, nem szerettem volna vámot fizetni. Odaadtam Merényi Tibinek a levelet, ő azt mondta, intézkedik. Egyszer csak fölhívott telefonon, hogy menjek be az OTSH- ba, a Rosenberg házaspár utca 1-3-ba. Ott fogadott Buda István, az OTSH elnöke. Elmondtam az ajándék versenyautó történetét és azt is hogy nem szeretnék vámot fizetni. Azt mondta, hogy pár napon belül megkapom a választ. Nádor elvtárs, az Autóklub főtitkára föl is hívott, és közölte velem, hogy a Buda elvtárs nem járul hozzá. Ez történt 1971-72 körül.
Tudtam persze az okát: a keleti autók nem vehették fel a versenyt az én Simcámmal. Lóerőben semmivel nem volt több, mint a Ladák, amik ugyan jobban mentek a murván, de az aszfalt az enyém volt! A nemleges válasz nagyon lesújtott. Tibi is csak annyit mondott, hogy ehhez nem tud mit hozzáfűzni. Akkor a versenyzői pályafutásom, majdnem véget is ért. Valami kimondhatatlanul nagy és mély sérülést éreztem belül. Már nem tudtam lelkesedni.
Előtte élveztem, hogy a két kezemmel mindent meg tudok oldani, akkor amikor mindenki mögött volt egy szerelőcsapat. Élveztem, hogy csinálom a versenymotorokat, ráadásul, amikor már kaptam az alkatrészeket, hát úgy ment az az autó, hogy megijedtem tőle! Azt tudni kell, volt egyszerre három Simcám, amit donornak használtam. Így működött a dolog. Később, amikor jobban ment sorom, már a Lóránd utca 5/a-ban volt műhelyem. De hiába minden, akkor amikor nem kaptam meg a versenyautót, teljesen elvesztettem a lelkesedésemet. Utána szépen, lassan lecsengett a versenyzői pályafutásom.
Végül is, eladtam az autókat….
lejegyezte: Váczy András, fotók: Diósi Imre és kapott