A Rolls Royce Silver Cloud modellje leginkább arra a rajzra emlékeztet, amelyet egy középkori művész készített a képzeletében megjelenő fároszi világítótoronyról, és amely egy hatalmas méretű szobrot ábrázolt. A kolosszus a kezében magasra tartott fáklyával jelezte a hajósoknak a biztonságos kikötőt, közben terpeszben állt, egyik lába a szárazföldön, a másik egy kisebb szigeten támaszkodott. Persze a Silver Cloud nem hordozott fáklyát, ám két világ határán egyensúlyozott. Tovább vitte a háború előtti Rollsok archaikus megoldásainak egy részét, így a függőlegesen álló hűtőrácsot, a hatalmas, gömbölyű sárvédőket, a konzervatív építési módot, ám valójában már az új idők kívánalmai szerint készült. Immár nem kézzel gyártották a karosszériák többségét, hanem sorozatban, a Pressed Steel Company csarnokaiban és úgy egyébként is, sokasodtak a sztenderd megoldások a még mindig klasszikus vonalban ívelő lemezek alatt.
A hagyományokat tisztelő és egyszerre mégis modern gépkocsi megalkotása John P. Blatchley érdeme, aki alvázas, orrmotoros és hátsókerék-meghajtású gépkocsit tervezett.
A gépkocsi súlyát elől kettős keresztlengőkarok és tekercsrugók, hátul laprugók és merev tengely hordozták, a kerekekhez hidraulikus dobfékek kerültek, 1956-tól pedig elérhető lett a szervókormány és a klímaberendezés is. A járművet egy akkor már közel ötvenéves múltra visszatekintő motor hajtotta, amelyet egykor a Silver Ghost mozgatására alkalmaztak. Ez a soros, hathengeres és 4887 köbcentiméteres gépezet körülbelül 150 lóerős teljesítményre volt képes, persze a maga idejében nem közöltek róla adatokat a gyári katalógusok. A hűvösen távolságtartó Rolls Royce vezérkar csak annyit közölt a teljesítményről, hogy „elegendő”. Tény, hogy a száz kiló híján kéttonnás autót meggyőző erővel mozgatta a sorhatos, amelyet 1957-től kezdve már két darab SU karburátor látott el üzemanyaggal. Persze a fogyasztás ekkoriban már közel 19 liter körül alakult, de a Rollsot vásárlók körében illetlenség lett volna ilyesmiről akár csak szót ejteni is. A váltó is nagyban növelte a üzemanyagfogyasztást, cserében a General Motors négysebességes Hydramatic automatája megbízható, durábilis szerzet volt. A termetes gépkocsi még e automataváltó ellenére is tizenhárom másodperc körül érte el a százas tempót és százhatvan fölé is gyorsulhatott, de ennél sokkal fontosabb volt a menetkomfort, az utasteret átható luxus és kifinomultság, mindennek a tetejében pedig a csend.
Amerikában egy időben úgy hirdették a Silver Cloudot, hogy hatvan mérföldes tempónál az egyetlen zaj az utastérben a műszerfalon látható óra ketyegése! A minden létező sorozatgyártású gépkocsinál kifinomultabb Silver Cloudért persze a tudásához méltó összeget kértek, az ötezer-száz font körüli vételár ma körülbelül 73 millió forintot érne. Ez részben magyarázatot ad arra, hogy miért is készült a Rolls Royce Silver Clod három generációjából mindössze 7928 darab, ebből 2238 volt első szériás, azaz Mk I-es.
Tóth Barnabás autója is egy ilyen modell, 1957-ben készült, ritka, balkormányos kivitel és nem is akármilyen megrendelő számára gyártották.
– Ez a Rolls Royce Silver Cloud a Rockefeller család megrendelésére érkezett Amerikába 1957-ben. A gyártól igényelt dokumentáció hitelesen igazolja, hogy a balkormányos, mérföldben számláló gépkocsit hivatalosan a New York-i Rockefeller Plazába szállították ki, amely pontosan az az épület, amelynek építésekor a legendás fotó készült a magasban, vasgerendán falatozó építőmunkásokról. Ha hitelesek a becslések, a korabeli Rollsok nagyjából húsz százaléka volt balkormányos, vagyis pár száz Mk I-es gépkocsi készült ilyen kivitelben, az enyém pedig ilyen, gyárilag is a bal oldalra került a volán.
– Mit jelent számodra ez az autó, valamilyen régi álom megvalósulása?
– Számomra mindig is misztikus, különleges autómárka volt a Rolls Royce, de soha nem keresgéltem ilyet, nem is terveztem, hogy valaha vásárolok egyet, mert mély kötődésem nem volt hozzájuk. Ez az autó véletlenül került az utamba és meg kellett vásárolnom, jelenleg pedig határtalan élvezetet okoz nekem a birtoklás öröme, illetve az, hogy néha használom és nem utolsósorban befektetésnek is ideális. Eszményi autó.
– A gépkocsi eredettörténetét magad derítetted ki?
– Nem, ezt megtette az elődöm. Ő rendelte meg a restaurálást is Warvasovszky János műhelyében, a munka pedig tökéletes minőségben zajlott. Ha van kompromisszumok nélküli restaurálás, akkor ez a kocsi azon esett át, minden alkatrésze gyári, kifogástalan és hibátlanul működik. Néha elképzelem, mit jelentett ez a kocsi 1957-ben, aztán arra a következtetésre jutok, hogy afféle hi-end termék volt, páratlan tudású luxusholmi volt. Érthető, hogy miért egyenlő többé-kevésbé minden korban egy Rolls Royce újkori ára egy londoni lakás vételárával. Az ötvenes években ötezer fontért lakást adtak Londonban és most is kaphat egyet az ember egy modern Rolls áráért… Csodálatos autó a Silver Cloud. Határtalan a komfortja, az utasterében honoló csend, meg persze az egész megjelenése. Ez az autó olyan, mint egy szobor, órákig lehet nézegetni rajta a részleteket. Időnként autózom vele egyet Budapesten és nem tudom kivonni magam a hatása alól. Az éjszakai belváros fényeit visszatükrözi a fehér fényezés, meg a krómok, valahol messze elől, a hűtőnél pedig csillog a lenge ruhás nőalak. Olyan érzés autózni vele sötétedés után, mintha egy filmben szerepelnél. Nincs ehhez az érzéshez fogható, de másokra is erősen hat ez a jármű. Ha valahol leállítom, minden elhaladó lefotózza, nem számít, hogy helyi lakos-e, vagy külföldi. Néha egész turistacsoportok menetét akasztja meg a Silver Cloud, körbeállják, pózolnak mellette és persze fotózzák. Egyik modern Rolls Royce-nak sincs ilyen hatása. Megkockáztatom, hogy a fehér karosszéria és a vörös bőrrel beborított utastér is fokozza a hatást, eredetileg ennél sokkal komolyabb, sőt, komorabb volt a kocsi. Rockefellerék annak idején szürke színben, fekete bőrkárpitozással rendelték meg, de én cseppet se bánom, hogy a restaurálás során megváltozott a színösszeállítás, mert sokkal tetszetősebb lett az autó.
– Milyen érzés elől ülni ebben az egyébként sofőrös autóban?
– Borzasztóan kényelmes elől is. Osztatlan padot kapott a sofőr, a műszerfalat pedig beborítják a kapcsolók és a műszerek. Külön kapcsolható a fényszóró és a műszerfal fényei, de elektromos ablakok jutottak előre és természetesen hátra is. Hátul van persze lehajtható kisasztal, aztán több lámpa és egyéb világítótest, az utasok kényelmére. Egyébként a vezető melletti utasnak is jutott egy térképolvasó lámpa, ellenben nincsen üvegfal a sofőrülés és a hátsó üléssor között. Különlegesen jó a szellőzés, még a nyári melegben is érezhető. A kor elvárásainak megfelelően még csak hatvoltos az elektromos rendszer. A legnagyobb élmény terelgetni ezt a hatalmas, öt méternél is hosszabb kocsit. Olyan, mint egy nagy és lusta tehén, de egyetlen autó sem tud ugyanilyen lusta tehén lenni. A haladás inkább vonulás, ebben az autóban nincs idegeskedés, megnyugtató közlekedni vele, méltóságteljes és érezni az erejét minden méteren. Belül mindent bőr borít, hasonló luxust ilyen öreg autóban én még nem tapasztaltam. Talán a Mercedes Adenauer tudott valami hasonlót, a kényelem és a luxus ilyen elegyét.
– Milyen terveid vannak vele?
– A feleségemmel, Rékával szeretnék egy nagy túrát tenni a kocsival. Előtte még meg kell tennem vele három-négyezer kilométert, hogy a frissen felújított váltóba öntött váltóolaj helyére új olaj és szűrő kerülhessen, de a következő nyáron útra kész lesz. A túrát Monacóba tervezem, mindketten felteszünk egy-egy bakelitkeretes napszemüveget és napi két-háromszáz kilométeres etapokban, kerülve az autópályákat, elautózunk egészen a tengerig! Aztán körbe autózzuk Monte Carlót, a kaszinót. Ezen kívül van még egy tervem is, ennek érdekében már megkerestem a Rockefeller Plazát is. Tájékoztattam őket az autóról, az állapotáról, arról, hogy nálam van, ha pedig felkelti az érdeklődésüket és megvásárolnák tőlem, még az unokám is mesélhetné, hogy Rockefellerék a nagyapájától vásárolták vissza a Rolls Royce-ukat…
szöveg: Szalkai Tamás, fotó: Diósi Imre.