A sokáig uralkodó, sztereotip felfogás szerint a Rolls Royce márkájú autók elképzelhetetlenek egyenruhás – sőt, egyensapkás! – sofőr nélkül, a hátsó ülésen pedig szálegyenesen ült a tulajdonos, természetesen makulátlan öltönyben. Sokáig valóban sofőrös autónak számítottak a Rollsok, de aztán a hatvanas-hetvenes évek fordulóján ők is léptek egy nagyot és szakítottak a hagyományaikkal. Ebben az időszakban született az ikonikus Corniche, amely elegáns volt és sportos, azonban hűvösen arisztokratikus is egyben, immár pedig feleslegessé tette a sofőrt, mert kimondottan kellemes volt vezetni.
Ha felidézzük magunkban a hatvanas évek közepéig gyártott Silver Cloud vonásait, még inkább forradalmárnak tartjuk majd a Corniche-t. A Silver Cloud, majd a Silver Cloud II, aztán az utóbbi nyomdokait követő Phantom V mind hatalmas batár volt, magas építéssel, ringatózó kényelemmel, klasszikus vonalú karosszériával. Vezetésük komplikált feladat volt, felkészült sofőr higgadtága szükségeltetett hozzájuk.
1965-ben komoly változást hozott a Silver Shadow, amely laposabb, kecsesebb autó volt, a szemlélő pedig már nem gondolt azonnal arra, hogy az autóban mondjuk a brit királyi család valamelyik tagja utazik. A Silver Shadow modern karosszériájának felhasználásával aztán a komoly pedigrével rendelkező Mulliner Park Ward gyártott kétajtós változatokat speciális igénnyel érkező megrendelőinek. A keménytetős kupé 1965-ben, a vászontetős kabrió 1966-ban mutatkozott be, a sorozatgyártás azonban csak később, 1971-ben indult el a Rolls Royce Motorsnál, a Mulliner Park Ward terveinek felhasználásával. Persze a sorozatgyártás volumene csak az exkluzív és méregdrága luxusautók piacán számított kiemelkedőnek, hiszen mindössze 6823 darab Corniche készült, közülük 561 darabot pedig nem is Rolls Royce, hanem Bentley készített „Continental” típusjelzéssel.
A feltűnő megjelenésű Corniche modellek árasztották a luxus levegőjét, 5169 milliméter hosszú karosszériájuk pedig szokatlanul nagy méretű volt a kétajtós kialakításhoz képest. Az első széria tengelytávja 3042 milliméter volt, de 1974-től 3048 milliméterre változott. Az 1979-ben bemutatott utolsó változat még nagyobb kényelmet biztosított az utasoknak, immár 3061 milliméteres tengelytávjával. A dinamikus haladást egy 1959 óta létező, sokszor alakítgatott és fejlesztett „L” sorozatú Rolls Royce motor biztosította. A kilencven fokos hengerszögű, 6750 köbcentiméteres V8-as hajtómű hengerenként két szeleppel rendelkezett és kezdetben két darab SU karburátort kapott. Ezeket aztán 1977-től Solex 4A1 típusú, négytorkú karburátor váltotta le, de ugyanebben az évben már elérhetővé váltak a Bosch befecskendezővel felszerelt változatok is. A motorok erejét mindvégig egy jól bevált General Motors termék, háromsebességes automata váltó osztotta be, a kormánymű pedig 1977-től már fogasléces lett. A felfüggesztések függetlenek voltak, sőt, az autó szintszabályozós futóművet kapott. Ez a szerkezet erősen emlékeztet a Citroën korabeli modelljeiből ismerős megoldásra, azonban a pneumatika nélküli, hidraulikus rendszer a Rolls Royce saját fejlesztése volt.
A fotókon látható Corniche a leginkább keresett, nyitott változatok egyike. 1977-ben készítették, mégpedig európai piacra. Tökéletesen alkalmas az öreg kontinens útjaira, nemcsak azért, mert órája kilométerben mér, de a volánja is a bal oldalon van. Nagyon megkímélt, keveset futott példány, számlálójában mindössze 95 ezer kilométerrel. Természetesen ilyen csekély futásteljesítmény nem koptat el egy öröklétre tervezett Rolls Royce-ot, ezért mindeddig szükségtelen volt restaurálni. A motor és a váltó kifogástalanul működik, úgy a karosszéria, mind az utastér is újszerű. A teljesen eredeti állapotú, muzeális minősítéssel is rendelkező autó jelenleg a legismertebb hazai használtautós oldalon kelleti magát, tulajdonosa, Kovács Gábor pedig kérdésemre elmondta, hogy a gépkocsi ára jelentősen alacsonyabb, mint amennyit egy hasonló állapotú gépkocsiért például Németországban kérnének.
szöveg: Szalkai Tamás, fotó: Diósi Imre