Az ötvenes években az amerikai életszínvonalnál talán csak az amerikai autók mérete növekedett drámaibb mértékben. Őrületig tekeredett a spirál, a gyártók örömmel licitáltak egymásra, készséggel fabrikáltak krómtól csillogó szárazföldi csatahajókat az egyre nagyobb jólétben élő vásárlóknak. ANash szembement a trenddel és kísérleti jelleggel tett egy tétova próbálkozást, amelytől szorult pénzügyi helyzetének javulását is várta. Az egyszerre bátor és elkeseredett lépés eredményezte a korszak egyik kistermetű, ám sok tekintetben mégis „leg” autóját, a Nash Metroplitant. Ez volt az első Amerikában tervezett, amerikai piacra szánt, azonban teljes egészében Európában gyártott személyautó, mi több, kimondottan a hölgyeknek szánták. Korábban nem létezett ugyanis az Egyesült Államokban „női” gépkocsi, a Metropolitan azonban ilyen babérokra tört. Második autó, anyukák álma, bevásárlás-gyerektranszport lebonyolítására kész járgány lett.
A „Nash Experimental International” koncepcióból nőtt ki, amely még a negyvenes évek végén született és még mai szemmel is bátor, ökonomikus, sőt, ökologikus autónak számított. Rengeteg eleme volt felcserélhető egymással, mert takarékosan gyártható és olcsón fenntartható gépkocsinak szánták. A Metropolitan sajnálatos módon végül csak egyetlen ilyen elemet vitt tovább, mégpedig az ajtók külső lemezborítását. Ez az elem a jobb és a bal oldalon ugyanolyan volt, rafinált módon azonban kétszínű fényezéssel és a krómozott díszléccel leplezték e trükköt. A kellemes megjelenésű Metropolitan karosszériáját William J. Flajole tervezte, azonban a stílus határozottan emlékeztett Pininfarina munkáira. Mindez nem volt véletlen, az olasz mester akkoriban közreműködött a Nash modellek kialakításakor, mint ahogy számos amerikai autónál, azonban a Metropolitant nem vette a nevére. Tartott ugyanis attól, hogy a kistermetű, komolytalan autó megtépázná a tekintélyét, ezért a „Baby Nash” nem hordhatta oldalán krómbetűkkel a „Pininfarina” nevet.
Mindez persze nem ártott a kicsiny autónak, amely tényleg apró volt, a tengelytávja (2159 milliméter) még a bogárhátú Volkswagenét sem érte el, hosszúsága is csak mindössze 3797 milliméterre nyúlt. A prototípus sikeres fogadtatása (1950) után a Nash tárgyalásokat kezdett, végül a brit Austin autógyárral és a Fisher & Ludlow karosszériakészítővel egyezett meg a Metropolitan gyártásáról. A karosszériaelemek az Austin Longbridge-ben található gyárába érkeztek, ahol összeállították az egyébként forradalmian újszerű, önhordó karosszériájú autókat, melyek lehettek kétajtós szedánok, vagy kabriók. A 810 kilogramm öntömegű apróságot vagy 1200-as A40, vagy 1500-as B-sorozatú Austin motor hajtotta meg, a manuális kormányváltó minden esetben háromsebességes volt. Alapfelszereltség volt az elektromos ablaktörlő, a térképlámpa, a szivargyújtó, és bár a fehér oldalfalú gumiabroncsot, a fűtést és az AM-rádiót feláras extraként kínálták, kevés Metropolitan gördült ki a szerelőszalagról ezek nélkül.
Az első példányok hetven évvel ezelőtt, 1953-ban indultak el Amerika kertvárosai felé, ahol a háziasszonyok boldogan vették őket birtokukba és bár Pininfarina megtagadta, sokan pedig kinevették a Metropolitant, a típus látványos karriert futott be. Több generációja készült, a legutolsó egészen 1961-ig gyártásban maradt. Több híres ember is birtokolta és rajongott érte. Így Paul Newman, Steve Jobs, akinek első autója volt ilyen, Jimmy Buffett, Bridget Fonda és Elvis Presley . 1955-ben a koncepciónak követője is akadt Amerika második női autója a Dodge La Femme személyében…
szöveg: Szalkai Tamás, fotók: Pinterest