A második világháború után Európa kizsigerelt gazdaságai nyersanyaghiánnyal küszködve, szétbombázott csarnokokban igyekeztek felpörgetni a termelést. Az egykor látványos eredményekre képes autóipar sem volt több élőhalott csontváznál, a fennmaradás találékonyság és kompromisszumkészség kérdése lett. Ez volt a miniautók, vagy inkább autópótlékok kora, közülük aztán néhány modell erényt kovácsolt a szükségből és mind technikai, mind esztétikai szempontból meghazudtolta születésének mostoha körülményeit.
A Messerschmitt egykor gyilkos repülőgépeket ontó vállaltból lett a harmonikus külsejű, háromkerekű Kabinenroller gyártója, amelyről könnyű volt elhinteni a pletykát, amely szerint repülőgépek megmaradt alkatrészeiből állították össze, holott erről szó sem volt. Készítőjének, Fritz Fendnek azonban valóban volt köze a náci Németország rettegett légierejéhez, hiszen tisztként szolgált a Luftwaffénál, a háború után aztán belátta, hogy vajmi kevés az esély arra, hogy valaha ismét a levegőbe emelkedhet, ezért is épített unalmában egy háromkerekű miniautót Roseinheimben. Rokkantkocsinak szánt járművével meglátogatta a Messerschmitt gyár vezetőit, akik meglátták a fantáziát a pöttöm méretű, könnyen gyártható és olcsón üzemeltethető gépkocsiban, amely később a Messerschmitt Kabinenroller nevet kapta.
Fend eredeti terveit legalább hetven alkalommal dolgozták át és finomították, mert a prototípusok – majd
a korai sorozatban gyártott darabok – tökéletesítésre szorultak. A Kabinenroller KR175 névre keresztelt első szériájának sorozatgyártása hetven évvel ezelőtt, 1953-ban kezdődött el Regensburgban és 1955-ig tartott. A repülőgépek kabinjának tetejére emlékeztető plexibuborék alatt helyezték el egymás mögött a vezető és az utas ülését. A jármű elejébe kettő, hátulra egy kereket építettek be, a hátsó tengely előtt helyezkedett el a Fichtel und Sachs 173 cm³-es egyhengeres, kétütemű motorja, amely léghűtéses volt, a hátsó kereket pedig lánchajtással mozgatta. Az indítás a benzinmotoros fűnyírókéra emlékeztetett, a vezető berántózsinórral keltette életre a hajtóművet – felár ellenében kínáltak aztán elektromos gyújtással felszerelt KR175-öst is.
Aki valaha vezetett motorkerékpárt, elboldogult a kilenc lóerős Kabinenrollerrel is, hiszen a vezetőülés előtt a motorok kormányára emlékeztető alkalmatosság fogadta. Bal kézzel lehetett tekerni a gázkart, pontosabban nyitni és zárni a fojtószelepet, míg a váltás a jobb oldalra beépített fogantyúval történt, a kuplungot szintén jobb kézzel kellett működtetni. A vezető lábterénél helyezték el a kábeles fékrendszerre ható fékpedált. 1954-től kezdve szériafelszereltség lett az elektromos indítómotor, a fékpedál mellett megjelent a kuplungpedál is, a Kabinenroller pedig népszerű és kelendő autópótlékká vált. Tizenötezer darabot adtak el belőle, természetesen nemcsak hadirokkantaknak, hanem bárkinek, aki sovány pénztárcája ellenére az autózás élményére vágyott. Az 1955-től gyártott második széria már sokkal autószerűbb volt – persze nem megjelenését illetően, hiszen neki is csak három kerék jutott, ellenben motorjának lökettérfogata 191 cm³-re, teljesítménye tíz lóerőre nőtt.
Szöveg: Szalkai Tamás, Fotó: Diósi Imre
