A Lancia a második világháború utáni évtizedben kiváló autókat készített, gyártmányai nemcsak gyönyörű luxusholmik voltak, de a technikai újdonságok kedvelőit is levették a lábukról. Forradalmi újításnak számított a „V” elrendezésű motorok alkalmazása, ilyenek nemcsak a nagykocsinak számító Aureliákba kerültek, hanem a lényegesen olcsóbb, kistestű Appiákba is – luxust a tömegeknek, ugye. Ugyan az Appiáknak csak négy henger jutott – az Aureliák elegáns testét hathengeres erőforrás lendítette -, ám ez is elég volt ahhoz, hogy az autós história e pionírjai egyedülálló népszerűségre tegyenek szert. Appiából ezért aztán három széria is követte egymást 1953-tól 1963-ig bezárólag, a második szériától kezdve pedig egy igazán nemes versengés vette kezdetét. Vincenzo Lancia javaslatára hét kiváló formatervező – köztük Ghia, Boano, Pinin Farina, Vignale, Zagato – kapott két-két Appia alvázat, azért, hogy tetszésük szerint a maximumot hozzák ki belőlük.
A formatervezőknek átadott alvázak elejében 1089 köbcentiméteres, „V” elrendezésű motor ült, az első felfüggesztések függetlenek voltak, a kardántengely a hátsó – merev – tengelyhez vezette a motor erejét, a kerekeket pedig dobfékek lassították. A tizennégy újragondolásra kijelölt alváz közül öt darab már a frissített változat volt, 53 lóerős motorral, ötsebességes padlóváltóval. A legtetszetősebb designer modellek végül 1956-ban Torinóban mutatkozhattak be, egy időben a második szériás „normál” Appia debütálásával. A nagyközönség láthatta és megítélhette Vignale kétajtós szedánját és kabrióját, valamint három kupét, utóbbiakat Pinin Farina, Boano és Zagato alkotta meg. A legnépszerűbbnek Pinin Farina kupéja és Vignale kabriója bizonyult, ezek egy-egy példánya 1957-ben már a Genfi Autókiállítás látogatóit kápráztathatta el. A Lancia vezetése e két speciális változat sorozatgyártására is engedélyt adott, kicsivel később pedig hozzájárultak ahhoz is, hogy Vignale „Appia Lusso” modellje, Zagato sportosan áramvonalas „Appia GTE”-je és Viotti „Appia Giardiretta” névre keresztelt kedves kombija is gyártásba kerüljön.
Vincenzo Lancia és Pinin Farina régi barátok voltak, a formatervező számos Lancia modell számára alkotott szemrevaló, emlékezetes karosszériát. A két autós legenda kölcsönös tisztelettel és megbecsüléssel átitatott kapcsolatából jött létre tehát a Lancia Appia Coupe Pinin Farina. A hangzatos elnevezésű kis szériás kupé az úgyszintén Pinin Farina által tervezett Lancia Flaminia formajegyeit követte, amely nemcsak leváltotta az addig csúcsmodellnek számító Aureliát, de egyúttal a zászlóshajó szerepét is átvette a Lancia kínálatában. Hasonlóan hozzá az Appia Coupe Pinin Farina orrát is nagyméretű, krómozott hűtőrács uralta, hátsó lámpák pedig szintén amerikai autókat idéző uszonyok hegyére kerültek. Az Appia Pinin Farina által újragondolt és átszabott változata egyébként már a második szériás Appiák kissé erősebb V4-es motorját használta, ennek teljesítménye 53 lóerő volt 5200-as fordulat mellett. A kis kupé légies megjelenését többek között a V-motorra is utaló, „V” alakú krómlécekkel hangsúlyozott C-oszlopának köszönhette, újszerűségét pedig hajlított első és hátsó szélvédői fokozták. Karosszériája acélból készült, csomagtartójának fedelét műanyagból gyártották
Pinin Farina kihasználta az Appia tengelytávjában rejlő lehetőséget és egy hátsó üléspadot is álmodott az utastérbe, ennek köszönhetően a kis kupé 2+2 személyes lehetett, persze igazán kényelmes ülések csak előre kerülhettek. Amikor a kupé sorozatgyártásba került, azonnal népszerű lett, egészen pontosan 302 darab kettes sorozatú Appia alvázból készült Pinin Farina-féle átirat. Amikor a Lancia útjára bocsátotta az Appiák harmadik – és egyben utolsó – szériáját, természetesen folytatódott a kupé gyártása is. Pinin Farina műhelye ekkor már segítséget is kapott,mégpedig az Appia kombiját megalkotó Carrozzeria Viotti jóvoltából. A két manufaktúra együttesen 785 „hármas” Appiát alakított át kupévá Pinin Farina tervei szerint, mondani sem kell, hogy az ezer darabnál alig több kupé fennmaradt példányai gyűjtők féltett kincseinek számítanak.
Szöveg: Szalkai Tamás, fotók: Diósi Imre