– Fotóriporterként jártad az országot. Kinek ez, kinek az kelti fel az érdeklődését. Neked láthatóan ez a három légi jármű. Honnan indult a vonzódás?
– Mindig igyekeztem olyat fényképezni, ami érdekelt. A fényképezés sokszor ürügy volt, hogy ott lehessek valahol. Persze azután így-úgy, ide-oda le is adtam valamit. A szolnoki repülőtiszti iskolán jártunk egy barátommal, akkoriban az Ország-Világnak dolgoztunk… Nagyon érdekes volt, de nem publikus, vagy ahogyan akkoriban fogalmaztak, „zárt téma”. Azután a hetvenes évek közepén, amikor picit enyhült a levegő, a Helsinki záróokmány aláírása után megengedték, hogy fényképezhessek a kecskeméti repülőtéren. Két évig jártam oda. Borzasztó érdekes társaságot találtam. Nekem úgy tűntek, mint a vadnyugati filmekben a cowboyok. Laza fiúk, jó humorral és két segítőkész főnökkel. Szepesi Jóskával, aki az ezred parancsnoka volt, és Mika Jóskával, aki a törzsfőnök – de ennek ellenére nem volt sem banán, sem raffia szoknyája… Azután még hozzáfényképeztem ezt-azt, oroszlánszelídítőt és sebészorvost, szobrászt és balett-táncost. A fotókból összeállt lassan egy kiállításnyi anyag, ami arról szólt, hogy vannak olyan szakmák, ahol az ember fölkészül a munkára, és miután oszlik benne a maximális feszültség, leenged. Bámulatos és megható! Ilyen a pilóta munkája is…
– Ha jól emlékszem, elég rendhagyó fotókiállítás lett a Műcsarnokban…
– Igen, így van. Azért kevésbé rendhagyó, mint amilyen lehetett volna. A már kialakult ismeretségem révén elmentem Farkashegyre, a Növényvédő Szolgálat oktatóbázisára, ahol felajánlották, hogy ami nem kell nekik, azt elvihetem. Körülnéztem, hú egy Gawron! Lengyelországban gyártott mezőgazdasági és futárrepülőgép. Mivel volt egy másik is az oktatóbázison, ezt a leselejtezett gépet elvihettük volna a kiállításra, a Műcsarnokba. Ám kiderült, hogy nem lehetne látni tőle a képeket. A kiállítás rendezője, Jerger Krisztina finoman rávezetett: azt javasolta, hogy a teljes repülőgép helyett hozzunk hajtóműveket, légcsavarokat, ezt-azt, apróságokat. Így is lett.
– És a Gawron?
– Az oktató bázison már leírták a leltárból, Mondták, vigyem, ahová akarom. Hát levontattuk, persze útvonalengedély nélkül, ide, a kertembe.
– A másik, a MiG–15 bis?
– Az ötvenes években nagy számban készült szovjet, sugárhajtásos vadászrepülőgép, gépágyúja, két nagyöbű géppuskája a koreai háború idején még egyenrangú ellenfelévé tette az amerikai gépeknek. A rendszerváltáskor megszűnő szombathelyi munkásmozgalmi múzeumban volt, a Hadtörténeti Múzeum átadta legálisan, a rendszerváltás pillanatában.
– Harmadik társuk egy a Mi–2-es helikopter. Miféle szerzet?
– Szintén szovjet tervezésű gép, bár ez konkrétan lengyel gyártmány. Viszonylag kis helikopter, sokoldalúan használható. Itt-ott még repülik, gyártották katonai és polgári célra egyaránt.
– Mi szél hozta ide?
– Volt itt egy gép is, egy Zlin 526-os tréner. Mindenki rágta a fülemet, adjam oda, még repülőképessé lehet tenni. És milyen öröm lesz nekem, ha nézhetem, hogy ők repkednek vele. Mondtam, nekem az öröm, ha itt játszhatok vele, de aztán belementem egy cserébe. Valaki felhajtott egy leállított szlovák mentőhelikoptert. Mondtam neki, jó, az érdekel, jöhet. A cserepartnerem megvette, ide szállíttatta, közben levámoltatta, mint nem repülőképes kiállítási tárgyat. Azóta itt áll.
– Akinek ilyen gyűjteménye van, az imád repülni. Jól gondolom?
– Jól. Repültem is sokat. A Top Gun című magazin fénykorában Tőrös Pista főszerkesztő hagyta, csináljak, amit gondolok. Persze olyasmit gondoltam legtöbbször, aminek ürügyén nemcsak fényképezni, de repülni is sokat lehetett. Kitaláltam a riportot, aztán mindenhová elmentem, katonai, mezőgazdasági repülőket fotóztam. És hiénáztam. Tudod mi a hiénázás? Ott ülsz a repülőtér szélén és könyörögsz, hogy vigyen el valaki. Vittek. Elvitettem magam mindenfajta gépekkel.
– Vezettél is?
– Nem. Rá kellett jönnöm, soha nem fogom megtanulni a repülőgép vezetését. Alapvetően azért, mert borzasztóan rossz a tájékozódási képességem. Belőlem ez a képesség hiányzik, és repülni nehéz, ha az ember nem tud tájékozódni. Maradt a technika, maga a gép, engem az érdekelt.
– Szép, csendes nyugalomban elvannak ezek hárman. Megfordult a fejedben, hogy megmutasd az ősrepülőgépekre kíváncsi embereknek?
– Az igazság az, hogy akik valahonnan megtudták, hogy itt vannak ezek a repülőgépek, amikor erre járnak, bejönnek. Sőt, az volt az igazi szenzáció, amikor a Gawronon elindítottuk a hajtóművet. Persze az többszemélyes produkció volt, légcsavar-átforgatás, halonos – akkor még lehetett használni – tűzoltó készülék a kézbe… Szívesen megmutogatom. De olyan múzeumfélét nem akarok.
– Mi lesz a gyűjteménnyel?
– Sokan jelentkeztek érte, általában felejthető ajánlatokkal, de vannak gyűjtők, akik komolyan pártfogolnak. Pilótatisztek, akiket nagyon tiszteltem a maguk idejében. Nem tudom, a fiam mit akar vele csinálni, ezt a telket neki adtam. Attól tartok, hogy sok időt nem szán rájuk az életéből. Ha szétbontanák őket, fájna értük a szívem…
szerző: Váczy András, fotó: Diósi Imre