A magyar autós társadalom már teljesen hozzászokott az egykor hatalmas szenzációnak számító energiaitalos promóciós járművekhez, amelyek kék-ezüst színre fényezett, óriási méretű italosdobozokkal keltettek feltűnést, mára azonban már meg sem karcolják az ingerküszöböt. Hiába, mindig új és újabb kell – ez lett a szlogen a mozgó hirdetéssé átszabott autók világában is, immár sokadik évtizede. A nem kis kreativitással és jókora munkával tökéletesen átalakított, az eredetire már nem is emlékeztető gépkocsik hazája az Egyesült Államok – meglepődött ezen valaki? Ott már a húszas-harmincas években megjelentek a minden apró részletükben módosított, már-már rajzfilmszerű arányokkal rendelkező autók, amelyek kivétel nélkül valamilyen terméket népszerűsítettek. A hirdetők az automobilok bizsergető újszerűségét, illetve azok dinamikáját állították a reklámtevékenység szolgálatába, mert hiszen az autó nemcsak trendi és modern portéka volt akkoriban, de képes volt arra, hogy egyszerre legyen statikus billboard és mozgó hirdetés is. A világháború éveiben egy kis ideig törvénnyel tiltották be az átépített autókat, a döntést pedig csak kis részben balesetbiztonsággal, sokkal inkább azzal indokolták, hogy az átépítő cégek által felhasznált nyersanyagok – elsősorban a réz és az alumínium – stratégiai fontosságúak lettek.
A mozgó reklámtermékké transzformált autók újabb nagy korszaka a hatvanas és a hetvenes években jött el, ez egyben a gazdasági fellendülés csúcsa volt Amerikában. Mindenki vásárolni akart és persze mindenki eladni szeretett volna. A televízió egyeduralma ugyan kezdett nyilvánvalóvá válni, azonban még volt tere a köztéri – mozgó – reklámoknak is. Sokat lendítettek ezek elterjedésén az olcsó műanyagok, amelyek felhasználásával tartós és könnyű, meglepő formájú karosszéria-toldatokat lehetett készíteni. Kedvezett a reklámautóknak a korszakban még elterjedt alvázas építési mód is. A létra, vagy „X” alakú alvázak akkoriban még teherviselő elemként szolgáltak, a teljes karosszériát le lehetett róluk emelni és egy egészen őrült formájú felépítményt lehetett a helyükre csavarozni.
A Cadbury által gyártott Creme Egg nevű csokitojás megihlette a cég markentingeseit, akik a nyolcvanas években a Suzuki és a Bedford koprodukciójaként létrejött Bedford Rascal felhasználásával öt darab, tojás formájú, a Creme Egg színeire fényezett reklámautót készítettek. A japán-brit kisbusz szögletes, nagyméretű lámpái helyett a reklámautó a Citroën CV2-es lényegesen kisebb fényszóróival világította meg maga előtt az utat, de a visszapillantók is a francia kisautóról származtak. A kerekeken gördülő piros-kék tojás nem pusztán egy mellékes projekt volt, ennél sokkal komolyabban tekintettek rá a Cadburynél, olyannyira, hogy 1993-ban a Corgi nevű kisautógyártó-céget is felkérték egy méretarányos Cadburry-tojás sorozatgyártására, amelyet céges feliratú dobozban árusítottak, elsősorban a Birminghamben működő „Cadbury World” élményparkban.
Nem vették félvállról a feladatot a Goldfish Crackers nevű sós ropogtatnivaló gyártói sem, akik szintén reklámautót állítottak szolgálatba termékük hirdetésére. Ha hitelesek a mendemondák, a kerekeken gördülő sós halacska kialakítása nem volt túlságosan problémás feladat, mert a készítők szabad kezet kaptak, hiszen a mintául szolgáló snack nem volt éppen karakteres, csak egy elnagyolt halacska. Az uszonyos egyébként a Finn Ronald Pepperidge névre hallgatott, röviden Finn néven ismerték és esetenként sötét napszemüveget viselt. Talán mondani sem kell, hogy ezért került kerekes változatára jókora, sötét „napgép”, közvetlenül a mosolygó szájnyílás – vagyis a szélvédőüveg – fölé.
.
Sokkal korábban, de szintén élelmiszert hirdetett a „Wienermobile” is, amelynek első példányai 1936-ban indultak el, hogy ihletet adjanak az éhes embereknek. A virslijeiről méltán népszerű cég vezetője, Oscar Mayer kérésére számos olyan speciális autó készült, amelyek kialakítása hatalmas kiflibe illesztett virslit, azaz hotdogot mintázott. A jármű tervei házon belül készültek, a design egészen pontosan Mayer unokaöccsétől, Carltól származott. E járművek érdekessége az volt, hogy nemcsak a múltban készült belőlük több példány, de mostanában is készítik és használják őket. A hotdog-autókkal egy évben, 1935-ben indult útjára egy korai próbálkozás, a Blatz Milwaukee Bier nevű sört promotáló gépkocsi, amely lényegében olyan pickup volt, amelynek platójára egy gigantikus söröskriglit helyeztek. Tíz évvel korábban a Good Year állt elő egy nem mindennapi hirdetéssel. Akkoriban már héliummal töltött kormányozható léghajójukkal, a Pilgrimmel is népszerűsítették abroncsaikat, majd előállították a világ legnagyobb autógumiját. A gigantikus abroncsot „A világ legnagyobb abroncsa” és egy „Jövőbe tekintünk” feliratú gépkocsi vontatta maga után, ahol pedig elhaladt, az emberek láthatták, milyen haladó technikával rendelkezik a gumigyártó.
Ha létezik olyan személyautó, amely tálcán kínálta magát az átalakítók számára, az a Mini volt. A klasszikus kisautó a maga idejében filléres, olcsó termék volt, hatalmas darabszámmal, könnyen beszerezhető alkatrészekkel és kis mérete is ideálissá tette az átalakítók számára. Amikor dél-afrikai eredetű Outspan keresett magának autóból fabrikált, mobil reklámhordozót, akkor kézenfekvő módon jutott a készítők eszébe a Mini. Azért is, mert az Outspan olyan globálisan működő cég volt, amely citrusfélékkel kereskedett, emblémája pedig egy érett narancs volt. A ma már negyvenhárom országban tevékenykedő óriás kabalájából végül hat darabot is készített a Brian Waite Enterprise nevű cég, amely 1972-es évjáratú Miniket használt projektjéhez. A készítők erősen megdolgozták a gömbforma kasznit, még a narancsra emlékeztető gödröcskéket is kialakították rajta. Az ablakokat narancssárga plexiből készítették, az autó „tetejére” pedig zöld levélutánzat került – még akkor is, ha ilyet aligha látunk az üzletekben árusított gyümölcsökön.
A guruló narancs közeli rokona lehetett a borsószemnyi autó, amely a fagyasztott zöldségekkel kereskedő brit Birds Eye termékeit népszerűsítette. Az Asylum Models and Effects és a Bakers Patterns együttműködésével megszületett autó zöld borsószemet formázott, a rajta látható lámpák, díszítőelemek, szellőzőrácsok pedig kizárólag egy másik gömbölyűségről, bogárhátú Volkswagenről származtak.
Másképpen rokona a narancs-autónak a „Q” olajforgalmazó cég reklámhordozója, ugyanis ennek az alapja is egy Mini. A megrövidített kasznira gigantikus méretű, szögletes olajoskanna-szerű építmény került, a hetvenes években jól ismert televíziós reklámban pedig azért száguldott olyan sebesen a gördülő kenőanyag, mert a preparált járgányt nem más, mint a minis rally-legenda Paddy Hopkirk terelgette, természetesen nyaktörő iramban.
De lépjünk vissza ismét egy pár évtizedet! A harmincas években alapított és egyre népszerűbbé váló Zippo öngyújtók gyártója és a cég alapítója, George G. Blaisdell úgy gondolta 1947-ben, hogy „a jó bornak is kell a cégér”, ezért aztán egy vadonat új, 1947-es Chrysler Saratoga szedánból készíttetett egy „Zippo-autót”. Az autó elejét és hátulját nem érintette az átalakítás, azonban az utastér fölé hatalmas toldalék került, amely két, egymás mellé állított, felnyitott Zippo öngyújtót formált, jókora, a menetszéltől hátrafelé lobogó „lángnyelvekkel”. Utóbbiak egyébként formázott plexiből készültek, majd festették és belülről megvilágították őket. A Zippo-Chrysler a rákövetkező két évben negyvennyolc államban is megfordult, markentingesei és utazó ügynökei a segítségével hirdették az öngyújtókat, abban pedig biztosak lehetünk, hogy jócskán megtérült az átalakításra fordított összeg. Akkoriban szinte mindenki dohányzott, a strapabíró öngyújtót hirdető Chrysler pedig valóban feltűnő jelenség volt, vihették-vehették a terméküket, mint a cukrot. Sajnos így járt a reklámhordozó is – az eredeti Zippo-kocsi 1950-ben szőrén-szálán eltűnt, amikor egy Pittsburgh-i Chrysler kereskedésbe vitték szervizelni. Soha, senki nem hallott felőle a későbbiekben – aki mégis, az mélyen hallgatott -, végül aztán sok évtizeddel később, 1998-ban George B. Duke, a Zippo akkori igazgatója, egyben a cégalapító unokája úgy határozott, hogy márpedig kell egy Zippo-kocsi. Egy 1947-es Chrysler Saratoga beszerzésével indult a művelet, majd az egykori reklámhordozó „Zippo-II” replika elkészülésével ért véget. Az autót óvják és féltik, természetesen ki sem adják a kezükből, sőt, tréleren viszik a promóciós eseményekre.
Még egy „éghető” modell jön! A palackos lakossági propánbután gázzal kereskedő spanyol óriás, a Butagaz francia divíziója egy kevésbé szemrevaló, ám az eredeti terméket annál hitelesebben idéző reklámautóval állt elő az ötvenes években. A feljegyzések szerint hét darab gépkocsit is rendeltek, mindegyik Simca 1000 típusú személyautó konstrukcióján alapult és megjelenésüket tekintve két, gigantikus gázpalackot formáztak. Nemcsak a gázpalack, de az italospalack is ihletül szolgált számos promó-autó gyártásakor. Ezek többnyire persze elfektetett üvegekre – legyen az sör, bor, ketchup, tejesüveg és a sor vég nélkül folytatható – emlékeztető karosszériákat mintáztak, amelyek lényegesebben sportosabb megjelenést kölcsönöztek a reklámautóiknak, mint a Butagazé.
A lakásnyi alapterületű „autóiról”, a Batmobilról és megannyi eszeveszett kreációjáról híres George Barris 1967-ben a Vox nevű, elektromos gitárokat gyártó cégtől kapott felkérést, hogy népszerűsítse termékeiket valamilyen autóval. Barris nem félszívvel és hozzá méltó igyekezettel tett eleget a felkérésnek, a 4,7 literes V8-as Ford motorral hajtott „gitár” akár 280 kilométerrel is száguldhatott óránként – nem biztos, hogy ez a legeredetibb négykerekű reklámhordozó, de az biztos, hogy nemigen akad nála gyorsabb.
szöveg: TZs