Az első világháborút követő időszakban robbanásszerű technológiai fejlődés zajlott a világban, a dübörgő húszas éveket még inkább felgyorsuló harmincasok követték. Új sebességfokozatba kapcsolt a világ, a zene, a táncok, a filmek, a közlekedési eszközök mind óriási változásokon mentek keresztül, az újdonságokról pedig a tíz- és százezres példányszámban nyomtatott újságok mellett az újdonságnak számító rádió és a filmhíradó is beszámolt. Persze az emberek lehetőség szerint igyekeztek a saját szemükkel is megtekinteni a legfrissebb újításokat, a korszak nagy találmánya ezért a nemzetközi kiállítások és vásárok sorozata lett. Páratlan reklámlehetőség rejlett egy ilyen, százezres tömegeket vonzó kiállításban, ezért aztán a gyártók többsége igyekezett megjelenni, kiállítani rajtuk.
Az Egyesült Államokban az ott megszokott méretekben zajlottak az ilyen események és azokról a kiállításokról nem hiányozhattak az autós újdonságok sem. A házi feladatot a General Motors vette a legkomolyabban, amely már 1936-tól kezdve minden komolyabb helyszínen feltűnt nyolc darab, áramvonalas teherautóval, amelyeket Streamliner néven ismert meg a világ. A GM akkoriban páratlanul innovatív cégóriás volt, amelynek felső köreiben ráadásul fantasztikus tehetséggel megáldott zsenik dolgoztak. Egyikük, Charles F. Kettering – akiből később a GM alelnöke lett – tett javaslatot arra, hogy autóipari vállalatuk hozzon létre egy roadshowt, amely immár minden vásártól és kiállítástól függetlenül járhatná be Amerika városait, így népszerűsítve a technikai újdonságokat és természetesen a General Motorost. Kettering képzett mérnök volt, sok technikai problémára is tudta a választ, hiszen közel kétszáz szabadalmat birtokolt, azonban léteztek nála kiválóbb járműtervezők. Egyikük, a zseniális Harley Earl akkoriban a GM állócsillagának számított. Elképesztően látványos formaterveket alkotott, csapatával megreformálta a GM autóinak formavilágát – neki köszönhetjük többek között a világ első autós uszonyait, de a Corvette sem születhetett volna meg nélküle. Earl kapta a feladatot, hogy tervezze meg azokat a szállítójárműveket, amelyek nemcsak a roadshow lebonyolítására képesek, de ütős megjelenésükkel le is nyűgözhetik a közönséget.
Earl tervei nyomán nagyon gyorsan meg is épültek a speciális járművek, amelyeket a Streamlinerekre való utalásként „GM Futurliner” névre kereszteltek és a cég által szervezett „Parade of Progress” programsorozat keretében a feje tetejére állították a vidéki Amerikát 1940-ben és 1941-ben. A Pearl Harbor-i japán légitámadás és a világháború miatt ugyan leállították a bemutatókat, de aztán 1953 és 1956 között ismét útra keltek a piros-fehér-ezüst óriások. Az összkerék-meghajtású Futurlinerek méretüket és formájukat tekintve leginkább teherautóra vagy mozdonyra emlékeztettek, mindegyik tíz méter hosszú, három és fél méter magas és két és fél méter széles volt. Ha méretük nem tette volna őket feltűnővé, piros-fehér fényezésük biztosan. E gépkocsik testén hatalmas ajtók nyíltak, de nem azért, hogy utasokat szállítsanak, hanem azért, hogy a belsejükben kialakított mozgó kiállítóterem láthatóvá váljon, miután leparkolták őket.
A hatalmas méretű, tizenhárom tonnás monstrumok utasfülkéjébe mindössze három ülést építettek, ezek egyike a vezetőé volt, aki a jármű hossztengelyében ült, nagyjából három méter magasan. A munkahely felett látványos plexikupola feszült, ami azonban napos időben trópusi üvegházzá változott. A forróságot a későbbiekben klímaberendezéssel enyhítették, de nemcsak az elviselhetetlen hőség jelentett problémát. A gépkocsi vezetése korántsem volt egyszerű feladat, a hatalmas tömeget ugyanis két tengelyen nyolc kerék viselte, mivel pedig az első tengelyekre is dupla kerekek jutottak, rásegítő nélkül esélytelen vállalkozás lett volna megmozdítani a volánt. A GM saját gyártmányú kormányszervókat alkalmazott ezért, ám ezek sem mindig voltak képesek a feladat ellátására, mert a túlzott igénybevétel miatt állandósultak a műszaki problémák, többnyire a túlterhelt szervószivattyúk adták fel a küzdelmet. A Futurliner-flottát nemcsak folyamatosan szervizelték a GM „vándorcirkuszának” szerelői, de a konstruktőrök is folyamatosan alakították a szerkezetüket, hogy mind inkább megbirkózzanak a feladataikkal. A motorok is ezért cserélődtek le menet közben, a négyhengeres dízelmotorokat hathengeres benzinesekre váltották. Előbbiek 110 lóereje kevésnek bizonyult, ellentétben az ötliteres, 145 lóerős benzinmotorok teljesítményével, utóbbiakhoz ráadásul akár négysebességes HydraMatic automata váltót is kapcsolhattak. A brutális méretű és tömegű járművek gyenge pontjának számítottak a fékek, a konvoj ráfutásos baleseteinek elkerülése érdekében a GM ezért előírta a sofőröknek a kilenc méteres féktávolság kötelező betartását.
Mielőtt egy városba begördült volna a látványos óriások csordája, a Parade of Progress stábja jó előre meghirdette az eseményt. Plakátok, szórólapok hirdették az érkezésüket, így amikor napok múlva odaértek, már mindenki tűkön ült. Ha eljött a nagy nap, begördült a tizenkét piros-fehér Futurliner, rendszerint tizennégy teherautó és tizennyolc személygépkocsi kíséretében. Utóbbiakban a mozgó cirkusz stábja utazott, üzletkötők, technikusok, kikiáltók, hostessek, illetve az ellátásért felelős szakemberek. Az utazó cirkusz táborhelyének középpontjában mindig felállítottak egy ezerötszáz férőhelyes óriási sátrat – amelyet „Aer-O-Dome” néven hirdettek – és amely a rendezvények központi helyszíne volt. Érdekes módon a GM nemcsak saját termékeit hirdette e rendezvénysorozat alkalmával, hanem minden egyebet is, amiről akkoriban úgy gondolták, hogy modern, stílusos és divatos. Minden Futurliner egy bizonyos terméket, vagy termékcsoportot mutatott be. ilyenek voltak például a sztereó-berendezés, a televízió, a fejlett háztartási gépek (mint a mikrohullámú sütő), a repülőgépek sugárhajtóművei, a hűtő- és fűtőberendezések, a farmokon használható modern gépek, fejlett kéziszerszámok és a többiek az eljövendő évtizedek hangulatát vitték el az emberekhez, az újdonság érzése pedig természetszerűleg összekapcsolódott a GM-mel, amelynek logóját és termékeit mindenütt látni lehetett.
A piárcélú rendezvénysorozat reklámértékét jól jellemzi, hogy legalább tízmillió, de akár tizenhárom millió látogatója is lehetett a Parade of Progress kiállításoknak, az pedig bizton állítható, hogy e tömeg egy-két százalékát biztosan sikerült megnyerni a General Motors termékeinek!
A GM Futurlinerekből mindösszesen tizenkét darab épült, közülük egy darab biztosan megsemmisült 1956-ban egy baleset során, pár darab pedig elkallódott, elveszett. Egy 2007-ben készült kutatás megállapította, hogy kilenc darab még mindig létezik, ha pedig bármelyik feltűnik egy aukción, még a föld is megmozdul – egy Futurliner ugyanis rendszerint egy-kétmilliárd forint közötti összegért cserél gazdát!
szöveg: Szalkai Tamás, fotók: Pinterest