Amerika autói mindig is hatottak Európában, a második világháború után talán még erősebben, mint valaha. Az amerikaiak gyakorlatias megoldásai, lényegre törő szemléletmódjuk erősen stimulálta Itália mérnökeit, egyikük, Giovanni Savonuzzi pedig mindegyiküknél messzebb ment. Csodálatos járműveiben ötvözte az amerikai autók jellegzetes formai jegyeit és az olasz gépkocsik legendás eleganciáját, másokat megelőzve pedig szélcsatornában is tökéletesítette műveit.
A tervező 1911. január 28-án Ferrarában született. Apja, Ezio odaveszett az első világháborúban, ő pedig az egyik legpatinásabb műszaki egyetemen, a torinói Politecnicóban szerzett diplomát. Tudását a Fiat Aviazonénál hasznosította, repülőgépek és motorjaik tervezésével, kutatásával foglalkozott. A háború után több kollégájával együtt az Egyesült Államok Stratégiai Szolgálata alkalmazta őt tovább, immár a szövetséges csapatok és a különféle felkelő erők támogatására. Savonuzzi szívvel-lélekkel harcolt, elsősorban hősi halált halt testvére, Alberto miatt, akit 1944 novemberében végeztek ki a nácik.
Olaszország pacifikálása után a frissen megalakult Cisitalia autógyárhoz szerződött, ahol a kezdetek kezdetén nagyon komoly feladatot kapott, Dante Giacosával és Piero Taruffival közösen alkotta meg a Cisitalia D46 típusú versenyautót. A szivar alakú, nyitott, együléses járművet a Fiat 1100-as alaposan áttervezett motorja hajtotta, a hajtómű erejét egyenesen a duplájára növelték. Ebben az időben ő vezette a Cisitaliánál a D46-os utcai változatának, a Cisitalia 202-es modellnek a tervezését, a végeredmény egy csodálatos arányokkal rendelkező, kistermetű kupé lett, amelynek formavilága megihlette a többi autógyártót is, például a Lanciát, vagy az Alfa Romeót.
A 202-es ötvözte a haladó konstrukciós megoldásokat, vonalainak végső kialakításában olyan nagy nevek is részt vettek, mint Alfredo Vignale, vagy Battista Farina. Sokan a korszak legszebb autójának kiáltották ki, mások még tovább mentek, egyenesen a „mozgó szobor” jelzőt akasztották rá. Emlékezetes modell volt a Cisitalia Savonuzzi Coupe Aerodynamica, amelynek végső formáját a torinói egyetem szélcsatornájában tökéletesítette. A Cisitalia 202-es nyomán továbbfejlesztett kupéból 1947 és 1948 folyamán három darab is készült, egy hátsó uszonyok nélkül, kettő pedig a szélcsatornában kikísérletezett hátsó uszonyokkal. Utóbbi kettő nevébe „CMM” kiegészítést kapott, mert 1947-ben, illetve 1948-ban indították őket a Mille Miglián. E járművek nyomán készült három nyitott változat is, kisebb szárnyakkal, tető nélkül, úgyszintén „SMM” jelzéssel.
A fiatal tervező később megtervezte a Cisitalia 303 DF modellt, amely a 202-es kisebb méretű társa lett, majd a Ghiától kapott megbízást, nekik tervezte az Aston Martin DB2/4 Allemano kupét
Ezek után úgy döntött, saját tervezőcéget nyit társával, Virgilio Conreróval, akit még a fiatos időkben ismerte meg. Cégük neve Società Valdostana Automobili, röviden SVA lett, elsősorban pedig Formula-1 autót szerettek volna létrehozni. A könnyű, ám alulmotorizált gépkocsi sajnos nem aratott átütő sikert, de aerodinamikus formája még évtizedek múltán is tovább élt más gyártók versenyautóiban. Savonuzzi az SVA fiaskója után szorosabbra fűzte a Ghiával már korábban kialakított kapcsolatait, a GHia vezetője, Luigi Segre pedig a cégtől távozó Mario Boano utódának jelölte ki és rábízta a karosszériaépítő cég szakmai irányítását. Ebben az időszakban (1953-tól 1957-ig) készültek Savonuzzi legfigyelemreméltóbb alkotásai. Ekkor születtek a Supersonic autók, melyek nagyjából azonos extrém, de arányos, repülőgépekre emlékeztető karosszériát kaptak, sugárhajtóműveket idéző, kerek hátsó lámpákkal, lapos, áramvonalas kialakítással .négy külö nböző márkára. Ez a négy autó a Fiat 8V, az Alfa Romeo 1900, a Jaguar XK 120 valamint az Aston Martin DB 2-4. Mindegyik nevében viselte a Supersonic tipusjelet.
A Ford-Cisitalia 808-asnak a prototípusát a Vignale tervezőirodával közösen tervezte és építette meg. A V8-as Ford motorral hajtott áramvonalas kupé kis híján sorozatgyártásba került Amerikában, ám a Ford mégis inkább a Thunderbird tervei mellett döntött.
A Ghiánál időközben elkészült egy újabb Savonuzzi féle szuperautó, a „Gilda”, amely vérbeli showcar volt, 1955-ben a torinói autószalonon kápráztatta el a közönséget – a Gilda nevet Rita Hayworth amerikai színésznő emlékezetes filmszerepe után kapta. Mondani sem kell, hogy szárnyai komoly szerepet kaptak a stabil haladás támogatásában, ebben a tekintetben jelentősen különbözött például az amerikai autóktól, ahol ezek a kiegészítők pusztán díszítőelemek voltak.
A továbbiakban aztán számos Savonuzzi-Ghia koprodukció született, építettek speciális gépkocsit DeSoto Adventurer II néven.
Mivel az olasz formatervező neve immár Amerikában is jól csengett, felkérést kapott Chryslertől, számos showcar elkészítését bízták rá. Virgil Exnerrel felváltva, illetve vele közösen alkották meg a gépkocsikat, amelyek célja a működő megoldások kikutatásán túl a gyártó renoméjának fényezése volt. A Plymouth Explorer Special mellett a Chrysler 400 Superdart is kettejük ötletei nyomán újult meg,
Ebben az időben Savonuzzi olyannyira elsajátította az amerikaiak szemléletét, hogy néhány formatervét Európában már összeráncolt homlokkal fogadták. A Ferrari rajongói nem bocsátották meg neki például, hogy az általa készített 1956-os Ferrari 410 Superamerica inkább lett uszonyos, krómtól csöpögő amerikai vas, semmint olasz Ferrari…
1957-ben a tervezőt Amerikába csábította a Chrysler, ahol ígéretes projektek vezetését bízták rá. Mivel komolyan fontolgatták akkoriban a sugárhajtású autók bevezetését, ilyen gépkocsik formaterveinek, hajtóműveinek fejlesztését felügyelte és irányította.
Ekkoriban, az ő iránymutatásai nyomán készült el az emlékezetes Chrysler Turbine Car is, illetve egyéb kísérleti modellek egész sora. A tervező „Supersonic” munkássága ezek nyomán csúcsosodott ki, majd aztán az is nyilvánvalóvá vált, hogy az autók más irányba fejlődnek tovább. Savonuzzi 1969-ben visszatért Itáliába, 1977-es nyugdíjba vonulásáig a Fiat kutatási részlegén dolgozott Orbassanóban. Nyugdíjas éveiben sem pihent, az általa olyannyira szeretett is tisztelt torinói egyetemen oktatott. A fáradhatatlan és termékeny alkotó szülővárosában, Ferrarában hunyt el 1988. február 18-án.
szöveg: Szalkai Tamás, képek:Pinterest