A Fiat Ritmo valamiért nem volt gyakori vendég a magyar utakon, holott nagyon sokat, 1.8 millió darabot készítettek belőle 1978 és 1988 között. A rendszerváltás után honfitársaink mintha megfeledkeztek volna erről a típusról, inkább német és japán autókba ültek, pedig kellő odafigyeléssel és megfelelő karbantartás mellett egy Ritmo igazán megbízható partner lehetett (volna). A Fiat 128-asig visszanyúló, kipróbált technika jellemzi ezeket a kocsikat, a nyitott kabrió pedig maga a mediterrán csábítás. Kár, hogy keveset gyártottak belőle – Gebhardt Tamást arról kérdeztük, milyen együtt élni egy ilyen kocsival.
A Sergio Sartorelli tervei nyomán készített Ritmót 1978 áprilisában leplezték le Torinóban, amikor az előre beépített motor, a fronthajtás és a csapott hátsó nem számított már újdonságnak, azonban Sartorelli és a Fiat Centro Stile számos játékos ötlettel tette izgalmassá ezt az autót. Elsősorban a különböző helyeken váratlanul felbukkanó kör alakú formák voltak játékosak, ilyen alakja lett a fényszóróknak is – holott abban az időben vált divattá a szögletes fényforrások alkalmazása -, a műszerfalon is egymásba értek a körök, sőt a kilincsek is ilyen formájúak lettek. Érdekes volt a karosszériát követő műanyag lökhárító is, az elsőből ráadásul egy-egy darabot ki is haraptak a fényszórók. Annak oka, hogy a Ritmo mégsem lett túlontúl kerekded, unalmas formájú autó, a számos éles hajlítás és sík felület gondoskodott.
A Fiat Ritmo technikájában jól bevált elődjét, a 128-as modellt követte, míg csapotthátú kialakításában a 127-es volt az előképe. Egyébként a riválisok korabeli, közepes méretű, csapotthátú családi autói is arra sarkallták a Fiatot, hogy álljon elő egy ilyen jellegű autóval, annál is inkább, mert 1974 óta a Volkswagen Golf bizonyította, hogy milyen érdeklődés mutatkozik az ilyenek iránt.
Kezdetben a Fiat 128-asokból ismert motorok – háromféle benzines – mozgatták a Ritmókat, dízelt 1980-tól kínáltak. A karosszéria lehetett három-, illetve ötajtós, esetleg kabrió. A kidolgozás, a hangszigetelés, a vibrációk szűrése sokkal jobb volt, mint a 128-asoké, a felfüggesztések függetlenek, igaz, tárcsafékek itt is csak előre jutottak. A négy- és ötsebességes váltók mellett létezett háromsebességes, Volkswagen-féle automata is, az ilyennel ellátott Ritmókat az „Automatica” feliratról lehet felismerni.
A Ritmo sokoldalú, népszerű autó volt, 1978-ban második lett az Év Autója választáson, és természetesen létezett belőle sportos és még sportosabb változat is. Az előbbi 1981-ben mutatkozott be Ritmo 105 TC néven, háromajtós kasznival, 1585 köbcentiméteres, 105 lóerős (vö. a típusnévvel) Fiat DOHC motorral. A még sportosabb Ritmo az Abarth-nál született meg még ugyanebben az évben, az előbbi motor 1995 köbcentiméterre felfúrt változatával, ötsebességes ZF váltóval és 123 lóerős teljesítménnyel.
A népszerű Ritmo második generációja 1982-ben érkezett meg, és ugyan sikerült az önsúlyát hetven kilogrammal leszorítani, sajnos a látványos, „ritmós” formai jegyek közül is sok odalett. Szerencsére maradt a „körkilincs”, ám a lámpák kedvéért félkör alakban kivágott első lökhárító helyét egy szokványos darab vette át, a lámpák pedig felette helyezkedtek el, mint a gépkocsik többségénél. Cserében egyes modelleknél megjelent az ikerfényszóró. Megnőtt a kocsiszekrényben elhelyezett szigetelőanyag mennyisége is, a második generációs sorozat utastere sokkal csendesebb lett. A biztonság is sokat javult, a benzintankot a csomagtartó alól a hátsó ülések alá helyezték, az így felszabadult helyre pedig beköltözött a pótkerék, amely addig a motortérben lakott. 1983-ban a karosszériaváltozatok száma egyel nőtt, gyártani kezdték a négyajtós szedánt, igaz, nem Ritmóként, hanem Regata néven.
A harmadik generáció 1985-ben követte a másodikat, az ötajtósokat innentől fogva szögletes kilincsekkel kellett nyitni, de a kör alakú kilincsek megmaradtak a háromajtós modelleknél.
Cikkünk alanya, a kabrió 1979-ben kezdte meg karrierjét és mindvégig slágerterméknek bizonyult. Ebben része volt viszonylag alacsony árának is, aki ugyanis vastagabb pénztárcával keresett kiskategóriás kabriót, inkább Volkswagen Golfot vásárolt. A németek gyártmánya drága volt, ám kidolgozottabb, jobban összerakott autó benyomását keltette, ráadásul eléggé olasz is volt, hiszen Giorgetto Giugiaro tervezte. A Ritmo nyitott autói eleinte nem Fiat, hanem Bertone márkanév alatt futottak, ugyanis a Fiattól kapott technikára e karosszériagyártó épített speciális kocsiszekrényt. Az elnevezés 1982-ben változott, ettől fogva a kabriók is Fiat jelvényeket kaptak, illetve követték a normál változatok ráncfelvarrásait. Létezett belőlük is kettes és hármas generáció, ezeket mindvégig benzinmotorokkal látták el, jelzésük pedig követte a szokványos Ritmóknál is bevett, a motor lóerejére utaló számozást. Ennek megfelelően forgalmaztak 75S, 85S és 100S változatú kabriókat, Gebhardt Tamás képeinken látható autója egy közülük, egészen pontosan egy szépen megőrzött „kettes” sorozatú, 85S modell.
– Az autóm egy Bertone Ritmo kabrió, ezerötös, 83 lóerős motor hajtja, a váltója ötsebességes, egyébként pedig egy ideig volt sima, ötajtós Ritmóm is. Mindkettő „körkilincses” és második szériás. Ezeken a kocsikon elsősorban az ikerlámpák utalnak a modellfrissítésre, az első generációs Ritmóknak csak szimpla fényszóróik voltak.
– Miért vált meg az ötajtós autótól?
– Az egy 1985-ös évjáratú zöld színű Ritmo Super 85-ös volt, amikor pedig rájöttem, hogy nincs elég a hely a tárolásukhoz és időm sincs arra, hogy megfelelő gyakorisággal megmozgassam őket, egyiknek mennie kellett. Úgy döntöttem, hogy ha csak egy maradhat, maradjon a nyitott. Így eladtam a zöld ötajtóst és megtartottam az 1983-as évjáratú fehér kabriót.
– A típusra jellemző korróziós hajlam mennyiben keserítette meg, illetve keseríti meg az életét?
– Érdekes módon egyáltalán nem. A zöld teljesen jó állapotban volt akkor is, amikor eladtam és a fehéren sincs komolyabb rozsda. Magyarországon vásároltam, de Ausztriából származik, és hasonlóan a többi kabrióhoz, ezt sem nagyon használhatták télen, hóban és latyakban. Egységes, jó állapotú a karosszéria, vigyázok is rá, hogy így maradjon. A felépítmény egyébként a Bertone terméke, úgy tudom, hogy az első és a második generációs Ritmók nyomán összesen tizenötezer darab nyitott modell készült összesen.
– A normál Ritmók mennyiben különböznek a kabrióktól?
– Elől, a motor-váltó egységéig többnyire még minden rendben, a lámpák is ugyanolyanok, de a hűtőrács már másmilyen. Persze felmegy az egyik hűtőrácsa a másik autóra, de más a kialakítása. Hátrafelé sokasodnak a különbségek. Nagyon sok megerősítés, utólag beépített merevítés van a karosszériában, másmilyen a B-oszlop, az utastér pedig még inkább eltér. A műszerfal ugyanaz, de a hátsó ülések csak kétszemélyesek, mások a könyöklők is, a kabriótető és a csomagtér pedig már teljesen egyedi kivitelben készült.
– Nem okoz sok fejtörést egy ilyen, viszonylag ritka autó életben tartása?
– Nagyon jó tapasztalataim vannak ezen a téren, bontott, de akár még új alkatrészek is vannak ezekhez a kocsikhoz. Más modellek darabjai is kompatibilisek lehetnek, még a Zastavák egyes alkatrészei is szóba jöhetnek, hiszen azok az autók a Fiat 128-as nyomán készültek Jugoszláviában. Sokat segít nekem két barátom is – akik szintén megszállott veteránosok -, mindkettejüket szimplán csak „mágusnak” hívom: Pallagi Zoltán, aki az autó teljes szervizelését végzi, illetve Torjay László, aki minden lehetséges alkatrészt beszerez nekünk. Ezúton is köszönöm a munkájukat! A műanyag elemek pótolhatók a legnehezebben, ám a 3D nyomtatók korában tulajdonképpen bármit el lehet készíteni, ha nagyon muszáj.
– Lehet ezeken túlmenően donorautót találni?
– Még friss volt nálam a Ritmo, amikor Salgótarjánban találtam egy leharcolt példányt. Nos, az eladó segítőkészségének köszönhetően minden használható elemet megvettem belőle, így a nyitható tetőt, a váltót, minden műanyag elemet. Szlovákiában is találtam egy ilyen autót, az olyan volt, mint a mendemondákban: szétszedett autó a padláson. A kaszni kivételében minden elemet felvittek a padlásra, én pedig azokat is megvettem. A Skoda Superb kocsimmal háromszor fordultam, mire mindent elhoztam, de most egy fél tárolónyi Ritmo kabrió alkatrészem várja, hogy szükség legyen rájuk.
– Milyen gyakran kénytelen kutatni a „raktárban”?
– Az olasz autóknak lelke van. Amint eladtam a zöldet, a fehér összes hibája elmúlt és azóta is így van. Annak pedig külön örülök, hogy a zöld is jó helyre került, szeretik, használják és vigyáznak rá.
– A „tünetmentessé” vált kabrióval milyen gyakran koptatja az utakat?
– Száraz garázsban óvom, esőben nem viszem ki, hiszen ez lényegében még mindig egy keveset futott példány, alig 83 ezer kilométer van benne. Annyit megyek vele, amennyit csak tudok, bár ez még elmarad attól, amennyit ténylegesen szeretnék, persze tavasszal és nyáron gyakrabban mutatom meg neki a napot.
szöveg: Szalkai Tamás, fotó: Diósi Imre