Ausztria leghosszabb és legkeményebb klasszikus autóversenye jókora hurkot formál Steyrtől Steyrig. Az önmagába visszatérő túra két napig gyűri az embert és a gépet, ezer kilométer másodrangú utakon, hegyen-völgyön át, gyakran pedig murván, vagy csak jelzésértékű burkolaton. Az idén már negyedik alkalommal megrendezett, kétszer ötszáz kilométeres szakaszon zajló túra Alsó-Ausztriában, az Alpok lábainál kanyarog, Weinvertel és Waldviertel szépséges tájain, emléket állít a hatvanas és hetvenes évek nagy osztrák versenyeinek. Bárki indulhat rajta, aki érez magában elég kitartást, gépében pedig kellő potenciált, feltétel azonban, hogy az autók évjárata legfeljebb 1992-es lehet – a strapabíró építés sem hátrány, a szervezők jókívánsága pedig megszívlelendő: sok sikert és mindig elegendő hasmagasságot! A november 2-4 között megrendezett idei verseny kellemes meglepetése a versenyre nevező két magyar csapat hatalmas sikere volt. A Horváth Zoltán és Boros Lajos által terelgetett Lancia Fulvia Coupe óriási diadalt, abszolút győzelmet hozott, míg Pásztor Tamás és Majosházi Péter Fiat 2300 S-sel összesítésben kilencedik lett, de egyúttal elhódították a „Master Of Regularity” címet, vagyis az átlagtartó szakaszok teljesítése senkinek nem sikerült náluk jobban! A verseny emlékezetes pillanatait Pásztor Tamás segített nekünk feleleveníteni.
– Az osztrákok klasszikus autóversenye mennyiben hasonlít az oldtimerek részvételével lezajló egyéb küzdelmekhez?
– Nyilván a hasonló versenyek tapasztalatai alapján jött létre, a kétnapos rendezvény egy-egy napján ötszáz-ötszáz kilométert kell megtenni, eközben pedig kerültük a főbb utakat. Steyrből rajtoltunk el, Bécs alá autóztunk, a végén pedig ismét Steyrbe érkeztünk vissza. Eldugott, vidéki utakon haladtunk, kis falvakon autóztunk keresztül, nagyon szép tájakat láttunk. A szervezők szigorú szabályokat állítottak fel. Mind a mért szakaszokon, mind pedig az etapokon ötven kilométeres átlagsebességet határoztak meg, ha volt lassabb, például harmincas korlátozás, annak elmúltával egy kilométeren belül kellett visszahozni magunkat. Naponta egyetlen tízperces szünetet engedélyeztek, ennyi idő állt rendelkezésre a tankolásra, illetve a WC meglátogatására.
– Hány ellenőrző pontot jelöltek ki a számotokra?
– Nyolcvanöt ponton kellett áthaladnunk és ötvennél is több olyan pont volt, ahová nem csak egyszerűen megérkezni kellett, de a versenyző számára kijelölt pillanatban kellett elérni a meghatározott helyet, például egy helységnév-táblát. A kihívás mértékét jelzi, hogy nem kaptunk itinert sem, csupán vaktérképeket…
– Ejha, nem lehetett egyszerű dolgotok!
– Az biztos, hogy nem véletlenül számít a Classic 1000 Austria az osztrákok legszigorúbb és legkeményebb klasszikus autóversenyének. A start után jó darabig nem is találtuk a Steyrből kivezető utat, kellett egy kis idő, míg Péter rátalált az útvonalra, aztán végre elhagyhattuk a várost. Sajnos később sem mindig jártunk sikerrel, nem minden kijelölt pontot sikerült megtalálnunk. Nálunk sokkal jobban boldogult azonban Horváth Zoli és Boros Lajos, számukra egyáltalán nem jelentett mellbevágó élményt a „vakrepülés”. Ők már voltak hasonló jellegű versenyen, mint például az AvD Histo Tour-on, amelyen ugyanilyen az itiner, ráadásul felkészültek voltak és nagyon ügyesek, megérdemelten lettek ők az idei Classic 1000 bajnokai! A sikerük alaposan meglepte a szervezőket és a rendezőket is, valószínűleg nem számítottak arra, hogy magyarok nyerik az idei futamot.
– Ti hányadikok lettetek?
– Összesítésben kilencedikek, ami végül is szép eredmény, hiszen komolyabb felkészülés nélkül indultunk el Petivel ezen a versenyen, meg aztán nyugodtak voltunk, hiszen nem volt számunkra igazi tétje az egésznek, csak egy jót akartunk autózni. Az átlagtartó szakaszokon aztán nyugalmunk jól jött, megszereztük ugyanis a „Master Of Regularity” címet, vagyis nekünk sikerült a legügyesebben tartani az átlagsebességet a mért szakaszokon.
– Hány átlagtartó szakaszt jelöltek ki idén?
– Emlékezetem szerint tizenöt-húsz lehetett. Jól teljesített a Fiatunk, egy 2300 S, annak ellenére, hogy nagyon régen nem használtuk versenyen. Az 1964-es autó tizen-sok éve készült el, de az utóbbi hét-nyolc évben alig ment, mindig volt ugyanis nála frissebb, érdekesebb kocsim. Idén aztán átvizsgáltuk, kipucoltuk a karbikba bekövesedett benzinmaradékot, átnéztük a fékeket, miután pedig életre keltettük az autót, megkergettük Alsó-Ausztriában.
– Ahogyan a puding próbája az evés, egy klasszikus versenyautóé maga a verseny. Elégedett voltál a Fiattal?
– Tulajdonképpen igen, de meglehetősen hosszú listát készítettem az elvégzendő munkákról. Menet közben éreztem, hallottam ezt-azt. Sok mindent kell kicserélni, megigazítani, pótolni a kocsiban, míg igazán elégedett leszek majd vele!
– Volt komolyabb meghibásodásotok?
– Az első napon úsztunk a benzinben. A benzinszűrő és a nyomásszabályozó közötti membrán átszakadt, az utastérben pedig átható benzinszag terjengett. Zuhogó esőben, de lehúzott ablakokkal kellett haladnunk, de így is majd’ szétesett a fejünk a borzasztó fejfájástól. Szegény Petit még hányinger is kínozta, én pedig igyekeztem minél óvatosabban fűzni a kanyarokat, hogy kíméljem szegényt. Nem volt élvezetes az a nap, annyi biztos.
– A második nap jobban sikerült?
– Hatalmas szerencsénk volt, ugyanis egy régi ismerősöm, Rolf Schmitt segített ki a szorult helyzetünkből. Őt még a Citroën Total Rally Team szponzoraként ismertem meg, én akkoriban például Bútor Robiékat támogattam, Rolf pedig Tóth Janikát. Később ő csinálta meg Magyarországon a Vredestein Hungaryt, nagyon sokat dolgoztunk együtt. Rolf az első nap estéjére szerzett egy doboznyi mindenféle használt üzemanyag-továbbító alkatrészt nerkünk, az egyikről pedig sikeresen le tudtunk szerelni egy membránt, másnap ezért aztán már kulturált kocsival mehettünk, a nyomasztó benzinbűz csak rossz emlék maradt.
– Vajon ennyi megpróbáltatás után indultok jövőre?
– Feltétlenül! Annál is inkább, mert a közelben ez a legszínvonalasabb és legkomolyabb verseny, bár a szervezés takarékos, mondhatni spártai. Peti morgott is párszor a kimondottan filléres ellátmány miatt… Ez azonban mellékes, ha figyelembe vesszük, hogy a Classic 1000 Austria többet ad bármely hasonló versenynél, jó a hangulata, ezen kívül értékelem, hogy ez valóságos, a hőskorszakot idéző, nagyon kemény megmérettetés.
szerző: Szalkai Tamás, fotó: Pásztor Tamás, Majosházi Péter