Gyömrőn, a Gróf Teleki utca 63. szám alatti kertes házban, mely magába foglalja Bálint Sándor autó-és klímaszerelő műhelyét, az udvaron olyan csodaszép, termetes méretű, veterán luxusautó áll, hogy elakad az ember lélegzete. Csillogó fehér fényezése szikrázva veri vissza a rátűző napfényt: Cadillac Eldorado! Éppen úgy fest, mintha az imént gördült volna le a szerelőszalagról. Vadiúj kívül-belül. És libás, mégpedig azért, mert az emblémáját huncut kislibák díszítik. Sándorral róla és még másról is beszélgetünk.
– Kérlek, meséld el, miféle csodajárgány ez, mi a története?
– Ő egy 1984-es, 4100-as, V8-as motorral felszerelt, négysebességes, automata váltós, elől-hátul tárcsafékes, elsőkerék meghajtású Cadillac Eldorado. Olyan darab, amivel együtt lehet élni. Minden elektromos rajta, a ponyvatetőt mozgató mechanikától kezdve az ülések, tükrök állításáig. Koráho képest nagyon jól felszerelt autó. Benne van minden, ami kell, beleértve a klímát is. Amerikában ünneplő autónak használták, teljesen megkímélt állapotban került Európába, majd Magyarországra. Nekem, mint tulajdonosának nem is kellett nagyon hozzányúlni, műszaki állapota kifogástalan volt.
– Hogyan jutottál hozzá?
– Egy gödöllői hölgyé volt, tőle vette meg a barátom. Az autó nálam klímajavításon volt és már akkor nagyon megtetszett. Később, a sógorom lányának esküvőjére kibéreltük és akkor teljesen beleszerettem, majd addig jártam a barátom nyakára, amíg az enyém, pontosabban a családunké nem lett 2020 év vége felé.
– OT-s rendszámú, klasszikus veterán. Merre jártál vele, hogyan használod, hogyan él ez az autó itt?
– Nem szabad egy ilyen autót elhanyagolni, mert megbosszulja. Tél van, de kéthetente beindítom, hagyom járni a motort a garázsban, sőt, ha száraz idő van, kijövök vele. Amikor pedig jó idő van, fogjuk magunkat, beülünk, elmegyünk vele egy-egy körútra a környéken. A Balatonon is voltunk már vele.
– Veterán találkozók igazi gyöngyszeme lehetne ez a Cadillac. Voltatok már ilyen féle összejövetelen?
– Még kevés idő telt el ahhoz, hogy sorozatban eljárjunk, de voltunk már a lajosmizsei Cadillac találkozón és egy jótékonysági meghívásnak is eleget tettünk. Rászoruló gyerekekkel tettünk egy kört Budapesten, a Hősök teréről. Ott különféle egyéb luxusautók felvonulással támogatták a rendezvényt. Esküvőkön is többször voltunk vele, sőt születésnap, névnap, házassági évforduló és egyéb családi ünnepek alkalmával is megkeresnek minket. Egyébként az előző tulaj is nagyon szerette a Cadillacet, jó időben Pécelről Felsőpakonyra járt vele dolgozni, télen pedig csarnokban tárolta letakarva, folyamatosan rajta volt az akkumulátortöltő, ő is nagyon vigyázott rá. Amikor idekerült, éppen hidegre fordult az idő, a műhelybe nem tudtam berakni, mert ott útban volt, így aztán a szomszédtól kölcsönkértünk egy beállót, letakartuk, ott volt hetekig. Na, akkor gyorsan placcot csináltunk neki, hívtunk egy kőművest és mobilgarázst rendeltünk Lengyelországból, ami egy héten belül itt volt. Beleraktunk egy szigetelést, egy-két olajradiátort, hogy ne mínusz tíz fokban legyen az autó. Azóta ott lakik, az az ő helye.
– Miért kedveled, mondhatni, szereted a régi autókat?
– Meglehet, ez azért alakult ki nálam, mert én ladás, skodás, daciás, wartburgos korszakban voltam tanuló. Azóta telt az idő, fejlődött az autóipar, egyre több, modern autó jelent meg, bár nem mondanám azt, hogy jobbak lettek… Nem vagyok biztos abban, hogy egy mai autó valaha veterán lesz. Régebben a Sportcsarnokban rendezett veteránkiállításokat is rendszeresen látogattuk és nézegettük a kiállított darabokat. Nagyon sokat kínáltak eladásra és bizony a többség rossz állapotban volt. Elég volt csak belegondolni, húha, óriási munka lenne őket helyreállítani! A saját motoromat sincs időm megcsinálni, nemhogy egy veterán autóba kezdjek. Inkább vártuk és egyszer csak jött a lehetőség, hogy a ragyogó állapotban lévő Cadillac a miénk legyen.
– Akkor térjünk ki a „kevés idő kapcsán” arra, hogy miként is választottad az autószerelő szakmát?
– Ez egy érdekes folyamat. Anyukám a vendéglátóiparban dolgozott, én pedig szakácsnak készültem. Tizennégy éves koromban kaptam a nagyszüleimtől egy motorkerékpárt, majd elkezdtem szerelgetni. És jött a fordulat, attól kezdve műszaki irányba mozogtam. Majd Monoron a Bem József Szakmunkásképző Intézetbe jártam, amikor pedig három évvel később végeztem, az autós szakma lett az életem.
– Amint ez látszik is a jól felszerelt műhelyeden. Többféle tevékenységet hirdet az utcai frontra kitett tábla, autószereléstől klímaszerelésig. Kérlek, részletezd, miről szól a vállalkozás, hányan dolgoztok a műhelyben!
– Ketten és bizony nagyon sokféle irányba mozgunk az autós szakmában. Időszakos szervizek, műszaki vizsgáztatás, klímajavítások… Sőt, belekezdtünk egy új technológiába, a hidrogén-karbonos motortisztításba. Mindezt folyamatosan csináljuk és mivel van rá kereslet, reggel kezdünk és késő délutánig dolgozunk.
– Mi sem bizonyítja ezt a beszédesebben, mint az, hogy csak vasárnapra tudtunk időpontot
egyeztetni.
– Hétköznap lehetetlen lenne kényelmesen beszélgetni, fotózni. Állandóan csörög a telefon…
– Sanyi, éppen csak beléptél az ötvenedikbe, jól tartod magad. Megfordult a fejedben, hogy ennyi elfoglaltság mellett ráállsz a veterán autókra?
– Gondolkodtam rajta, de teljesen el kellene különíteni őket a jelenlegi munkától, a folyamatos javításokat le kellene állítani, a kettőt egyszerre nem lehet csinálni. Egy jó ismerősöm csak veterán autókat újít fel és látom, hogy borzasztóan sok idő megy el rájuk. Ráadásul meg kell találni azokat, akik megfizetik azt a rengeteg sok munkaórát. Persze lehetséges, hogy a mostani javításokból lejjebb adunk és egy kicsit átmegyünk a veteránok felé. Nem vagyok éppen ellenük, dolgoztam már olyan helyen, ahol idősebb autók részleges javítása, felújítása folyt. Jó érzés velük foglalkozni. De ez a jövő zenéje…
– Viszont jelenidő egy szuper módon rendbe tett, nagyon helyes kis motor, amely mintha vadiúj lenne és a kezed munkáját dicséri. Mesélj róla!
– Ő egy 2006-os kiadású, ötven köbcentis, négyütemű, vízhűtéses, teliextrázott Honda Scoopy kismotor. Önindítóval indul, standard zár van rajta, az ülés alatt pedig egy kis csomagtartó. Három- négy-öt darab van belőle itthon, de általában javított, átfényezett mind, nem sugározzák azt az összképet, amit ő.
– Hogyan került hozzád?
– Egy kereskedő barátunktól vettük. Nem akart megválni tőle, de amikor látta, hogy jó helyre kerül, mégis eladta nekünk. Néha jön, meglátogatja, ugyanúgy, mint a Cadillacet az előző gazdája.
– Itt van a Honda motor, meg a csodás Cadillac. Úgy látom, kíméled őket, ünnepi járgányok, de akkor mivel jársz a hétköznapokon?
– Van a családban több autó, például 2004-es évjáratú Mercedes és 1999-es Ford KA, ő szinte teljesen felújított autó. Motorhibásan vettük. Amikor a nagylányom megszerezte a jogosítványát és a hirdetéseket lapozgatta, megtetszett neki az autó színe. Megvettük, felújítottuk a motorját, kellett rá kuplung, futómű, kicseréltük a fűtőradiátort, a klímahűtőt, kapott teljes fényezést, ki lett lakatolva, tehát már makulátlan. A nagylány sokat járt vele az országban, a hálás autó pedig soha nem hagyta cserben.
– Egyéb autókkal összehasonlítva, milyen a Cadillacban ülni, azt vezetni?
– Óriási élmény, azért is, mert biztonságot sugároz, igazi nagy hajó, nyugalmas, teljesen kikapcsolódik benne az ember. Nem száguldozunk, hanem beállunk a hetvenes-nyolcvanas tempóra. Teljesítménye száz kilowatt, sokan kérdezik, mit tud, mire azt mondom nekik, nem versenyló. Maximum százhússzal megyek vele, amikor megelőztük a kamionokat, de ennyi. Nem mentünk még vele padlógázon. Tiszteletben tartom a korát, nem taposom ki a lelkét. Sofőr és autó kölcsönösen vigyáz egymásra. Ez így működik.
– Ha elmegy az ember mellett egy ilyen, megáll benne az ütő, hiszen ez egy klasszikus szépség. Fotózás közben is megállnak mellette a járókelők, arcukra mosolyt csal a nagy fehér Cadillac.
– Szó se róla, felkelti a figyelmet, nagyon nagy az érdeklődés iránta. Sok esetben elengednek akkor is, ha nincs elsőbbségünk. Előfordul, hogy mellénk jön egy kocsi, elkezdenek benne kamerázni és azt veszem észre, hogy már olyan erősen igyekszik a vezető, hogy oldalról majdnem nekünk jön…
– Idén negyvenéves. Mondd, hogyan adja tudtodra a korát ez a kocsi?– Amikor beülünk a Cadillacbe, úgy érzem, kiszakadunk ebből a rohanó világból. Megyünk ából bébe és mintha megállna az idő, sőt, mintha visszalépnénk benne egy kicsit. Csodálatos érzés!
szöveg: Váczy András, fotó: Diósi Imre