Veterános körökben ismert egy párját ritkító, csodásan, eredeti állapotúra felújított Bentley Mark VI-os gyöngyszem. Ugyanakkor az oldtimer rendezvényeken alig, vagy inkább nem is látni. Arról, hogy miként jutott tulajdonosához, mit tett vele, és miért „rejtegeti”, Margitayné Bálint Ildikó tulajdonos édesapja Bálint János vall. Ő is restaurálta és tartja karban a mai napig ezt a gyönyörű példányt.
– Tíz évvel ezelőtt az interneten néztük ki, és egy cég hozta haza Magyarországra Angliából az 1948-ban készült Mark VI-os Bentleyt. Nagyon rossz helyen állhatott, a karosszéria hátulja csúnyán el volt rozsdásodva, de amikor rátettük a kulcsot, megnyitni a csavart, úgy nyílt, mint a maiak. Vagyis olyan anyaggal dolgoztak akkor a Bentley gyárban, hogy az évtizedes rozsda sem jelentett neki problémát. A vejemmel hozzáfogtunk, és mindent szétszedtünk, az utolsó csavarig. Kezdtük a futóművel, aztán kiemeltem a motort, levettem a hengerfejet, átnéztem a szelepeket. Az olajteknőt is leszereltem, gyönyörű szép volt, jelezte, hogy a motorhoz nem kell hozzányúlni. Kitisztítottuk a motortérben lévő hűtőrendszert, szétszedtem a dinamót, aztán szépen, apránként összeraktam mindent, az utolsó csavarig. Közben összegyűjtöttük a krómozott alkatrészeket, kiterítettük őket egy nagy területen, egyenként beszámoztunk mindent, majd fotóztunk. A több száz alkatrészt, a legapróbbat is, olyan fényezőműhelybe vittük, ahol becsületes, jó munkát végeznek. Arra gondolok, hogy csak bizonyos előírások szerint szabad krómozni, mert ha nem így tesznek, pár év múlva leválik a króm. A tizenöt éve felrakott krómréteg ma is olyan, mint új korában, vagyis jó munkát végeztek! Elkészült a krómozás, meg a karosszéria-lakatos munka is, akkor olyan fényezőt kerestünk, aki veteránokat fúj. Szerencsére igazi profit találtunk, a kocsi nyolc hónapig volt nála… Levette és föltette a sárvédőt, ugyanígy az ajtót a dukkó alatti munkához. Amikor visszakaptuk, a Bentley ilyen állapotban volt, mint most. Nem fakul a színe, van rajta ugyanis egy nagyon kemény lakkréteg. Amíg a fényezés zajlott, alkatrészt rendeltünk a Bentley-től, illetve az alvázon dolgoztunk. A kipufogórendszer teljesen eredeti, nem kellett lecserélni. Hetvenhat évvel ezelőtt olyan anyagot használtak, hogy ha most megüti az ember egy kis kulccsal, úgy cseng, mint egy harang…
Amikor összeállt az autó, elvittük OT-vizsgára, amit sikeresen meg is kaptunk. De nemcsak ezt, hanem a FIVA minősítést is, ezáltal a Bentley felkerült nemzetközi veterán listára, és akárhol a világon rákeresnek az alvázszámára, tudni fogják, hogy ez a Bentley Mark VI-os felújított állapotban Magyarországon van. Tudunk még egyről, ami itthon van, az nincs felújítva, az ülés repedezett, a karosszéria, a króm is, de amúgy gyári állapotú, működőképes autó. Tulajdonosa szerint attól retró, ahogy kinéz… – szólt János és a Bentley története.
A tulajdonos azóta használja az autót, szívesen megy, ha hívják, családi eseményekre. Veterán találkozókra, furcsa módon azonban nemigen indul el – Voltunk egy-két alkalommal, de azt vettem észre, hogy nem örültek nekünk a többiek, mert a mi autónkat sokkal többen állták körbe, mint az övékét. Néha még irigy megjegyzéseket is kaptunk. Persze, nem esett jól, mondtam is a vejemnek, hogy nekünk erre nincs szükségünk. Kaptunk serleget, díjat, de legnagyobb elismerést a nézőközönségtől kaptuk, amikor hallottuk a dicséreteket, hú, de szép autó! – jelentette ki határozottan a Bentley tulajdonosa, aki arról is mesélt, hogyan tett szert arra a szaktudásra, aminek révén autója megfiatalodott
– Az Ikaruszban voltam általános járműszerkezeti lakatos ipari tanuló, még 1962-ben. A motoros műhelyben dolgoztam. Nem volt különösebben nagy motorszerelés itt, mert a Csepel gyárból hozták készen a motorokat, azokat csak be kellett építeni. Abban az évben jött az a rendelet, hogy tizennyolc éves kortól lehet menni katonának. Jelentkeztem, mert úgy gondoltam, úgysem úszom meg. Egészséges voltam, minek halasszam. Két évet húztam le, aztán amikor leszereltem, taxisofőr lettem. Megnősültem, telket vettem az örökségemből, és egy kis házat építettem. Abban az időben sorba kellett állni használt autóért a Röppentyű utcában. Ott vettem egy Warszawát, oldaltszelepelt motorral. Otthon megbütyköltem, jó pénzért sikerült eladnom, abból vettem a Röppentyűben egy Csajkát. Álmom volt a nagy autó… Volt mit rajta csinálni, nappal taxiztam, éjjel bütyköltem. Elkerültem a Finommechanikai Vállalathoz, sofőrből lettem aztán garázsmester, gondnok meg üzemvezető. Onnan mentem nyugdíjba is – idézte fel a múltat János, akit talán a hirtelen rászakadt szabadidő, vagy a tenni vágyás juttatott el a veteránozáshoz. – A vejemmel döntöttünk. A nagynéném Amerikában élt, jártam nála 1971-ben meg 1976-ban is. Nagyon tetszettek az akkortájt divatos nagy amerikai autók. Mégsem erre hajtottunk rá, mert én már akkor felismertem, hogy az amerikai autógyárak évente adnak ki új típusokat, így a divat kerül előtérbe, nem a tartósság. Viszont az angolok, azok igen, tudnak jó és tartós autót csinálni! – így indult el, és tart a mai napig a Bálint János Bentley-története.
szerző: Váczy András, fotó: Diósi Imre