Sopronban, a ReCar Classics & Customs veterán autó restaurátor és átépítő műhelyében vagyunk, Wachtel Tamás ügyvezetővel tevékenységükről és az oldtimervilág helyzetéről beszélgetünk.
– Édesapám is benzinszagú volt, mint én. Amikor kinyílt a világ, a 90-es évek közepén, vettünk mindketten autót: ő egy Scorpiót, én meg azt a Mustangot, ami ott lóg a falon – mutat az iroda falán ékeskedő ikonikus autó képére – Mindkettő a mai napig megvan. Ez annak idén nagy szám volt, különlegességnek számított. A veterános történet akkor indult igazán fejlődésnek Magyarországon. Összeraktuk az autókat szépen, eljárkáltunk velük ide-oda találkozókra. A Mustanggal több díjat is nyertünk. Sokan kérdezgették annak idején: „az enyémet is meg tudnád így csinálni?” Végül is ebből az igényből alakult ki ennek a helynek az elődje. .
Szerencsés véletlennek köszönhető, mert az akkori munkahelyemmel rettenetesen tele volt a hócipőm, nagyon mentem már volna onnan kifelé, és akkor éppen megkeresett egy fiatalember egy Oldsmobile-lal, hogy azt konkrétan meg kellene csinálni. Ugrottam egy merészet, felmondtam, és nekiálltam annak az autónak. Attól kezdve beindult a fejlődés… – ez pedig úgy történt, hogy Tamás és édesapja, a házuk udvarában összehozott egy garázst, afféle deszkákból összerótt, múltszázadi kocsiszínből átalakított műhelyt. – Barkács hegesztővel meg egyéb, még a régi időkből származó, örökölt szerszámokkal dolgoztam, olyan körülmények voltak, hogy télen, amikor kezet akartam mosni, először be kellett törni a jeget a vödör tetején. Persze, a beindult műhelynek és annak, hogy az autókat ott normálisan és tisztességesen megcsinálják, híre ment, és mikorra az Olds-t befejezte volna, megkeresték egy Corvette-el, aztán egy Chevy-vel, és így tovább, egyik ügyfél jött a másik után. Sokáig bütyköltek a ház udvarán, lett emelő, fűtés, csakhogy ahogyan az várható volt, kinőtték: – Ugrottam egy nagyot, vettem egy telket, építettem rá egy csarnokot: 2006 óta itt vagyunk.
De már ez is szűk, mert annyi munkánk van és lenne, hogy nem győzzük. Túl sokáig tartanak a projektek, nem tudunk egyre koncentrálni, szinte szétszakadunk. Nagyobb hely kellene, több emberrel, ezt többször átgondoltam, próbálkoztunk vele, de az lett a vége, hogy maradunk ekkorák, amekkorák vagyunk, így még kézben tarthatók a dolgok – nyugtázza Tamás. Négy fix alkalmazott és néhány külsős, akik adott esetben besegítenek, akik egy-egy szakmunkára bejönnek, itt a műhelyben megcsinálják. De mivel kárpitos- és fényezőműhely nincs, ezeket a munkákat a megfelelő, külsős műhelyeknek adják át. Ezen kívül mindent itt végeznek. A műhely egyik része a lakatosműhely, benne most éppen egy ügyeskezű szakember dolgozik, a karosszéria munkától a kipufogóleömlők építéséig, nincs, amit meg ne megcsinálna. A szerelőműhely négy állásában a megújulásra váró autók sorakoznak úgy, hogy darabjaikra szedjék szét, majd a szükséges alkatrészek beépítésével, összerakják őket. Most éppen tizenkettőt!
Az a körülmény, miszerint Tamásék telis-tele vannak munkával, felveti az ügyfélkör kérdését. –Van több helyi ügyfél, akiknek adott esetben, ha muszáj, javítunk. Néha építek autót soproni barátoknak is, viszont a legtöbb ügyfél külföldi. Egész Európából jönnek kocsik – mutat kettőt Angliából. A műhely külön raktárában alkatrészek katonás rendben polcokon betárazva, feliratozva várják, hogy szép sorban az autókba kerüljenek. Hozzátartozik a műhelyegyütteshez egy fedett raktár, ahol azok az kocsik várakoznak, amelyekhez még nem érkezett meg valamilyen alkatrész: a száraz helyiségben várják sorsuk jobbra fordulását. Nehézségekbe ütközik az alkatrészek beszerzése? Honnan lehet egyáltalán ennyiféle öreg autóhoz mindent megszerezni? – A világon mindenhonnan. Sajnos, az a helyzet, hogy az én kezem már olyan mint a babapopsi, nem kérges,mert szinte egyfolytában itt ülök a számítógép előtt, a műhelyből kiszorultam.
Éjjel-nappal azt keresgélem, hogy mit, hogyan, honnan lehet beszerezni. Mondjuk egy Ford Mustangnál annyira nem dráma, ha eredetire kell az autót restaurálni, de például egy 48-as Buick-hoz bizony iszonyatosan nehéz alkatrészt beszerezni. Nem beszélve egy Ghiáról…Irdatlan mennyiségű információ és adathalmaz kell az alkatrész beszerzéshez – és ráutaló mozdulattal megbillenti számítógépe egerét. Csakhogy Tamás nem átlagos restaurátor: – Az a típusú veterános vagyok, aki az autóit szereti használni. Hasonló gondolkodásmód mentén próbálom válogatni az ügyfeleket is. Mi nem annyira az ezerszázalékos gyári eredeti állapotra megyünk rá, persze, ahol ezt várják el, megcsináljuk. Sőt, nekiállunk olyan autóknak is, amit már egyszer átépített valaki, és akkor bizony az esetek kilencven százalékában darabokra kell szedni és újra kell tervezni ahhoz, hogy normálisan működjön. Ezeket a munkákat meg tudjuk csinálni és megcsináljuk, elvállaljuk, amire nagyon kevesen hajlandók. Ha arról van szó, hogy használhatóvá kell tenni egy öreg veteránt, ténylegesen a mai forgalom elvárásainak megfelelően, akkor mi annak is nekiállunk, és a végére járunk.
Amikor itt tartunk, ha akarjuk, ha nem, veteránosan felvetődik az OT kérdése. – Mivel, ahogy említettem, az ügyfeleink többsége külföldi, jó tudni, hogy Európa nagy részén nem olyan szigorúak a veterán autókra vonatkozó szabályok, mint nálunk. Úgy is kaphat például Németországban egy autó „H”, azaz Historische Kennzeichen jelzést, hogy az nem feltétlenül gyári állapotú. Nálunk, a mi rendszerünkben az a nyilvántartott, muzeális értékű autó, amiben a legszigorúbban gyári eredetű minden. Németországban egy amerikai stílusú hot rodot le lehet műszakiztatni akkor, ha annak az átalakítási- és építésmódja a korszellemnek nagyjából megfelel. Magyarra lefordítva, ha egy 36-os Ford karosszériába beletesznek egy Ford flathead-et, aztán rácsavaroznak egy háromsebességes automata váltót, leveszik róla a motorháztetőt – mert az 50-es években ezeket a 30-as évekbeli autókat így építették Amerikában – ezen a jogalapon megkaphatja Németországban egy teljesen épített jármű is megkaphatja a veterán autó minősítést. 2006 óta lepergett néhány év.
Visszatekintve, bizonyára felidézhet Tamás olyan autót, amit nem lehet elfelejteni. – Egy Chevrolet Monte Carlo az egyik kedvencem mind a mai napig, amit eddig csináltunk. Őrületes átépítés volt, irdatlan sokat küzdöttünk vele, mert olyan állapotban volt, hogy az valami döbbenet. A sárvédő, és a C-oszlop találkozásánál körülbelül tíz centi szélességben szét volt rohadva az autó. A jóember, aki annak idején javította, fogott egy élre hajlított bádoglemezt, rálépett, mert kikalapálni már nem volt energiája, aztán megfogta és rézzel belepötyögette, mint egy bádogos, majd cirka két centi gittből kifaragta az oldalát. Magyarra lefordítva, a mi akkori lakatosunk, akinek nagyban köszönhető az, ahol most tartunk, kénytelen volt a teljes C-oszlopot, a tetőlemeztől egészen a sárvédőig kézből kikalapálni, mert ilyet akkoriban nem lehetett kapni sehol. Olyan csodát építettünk belőle, hogy bátran merem állítani, bármelyik amerikai találkozón megállta volna a helyét. Benne volt egy több mint 500 lóerős motor, légrugós felfüggesztések, erősített alváz… minden egyedileg legyártva, még a levegőszűrőt is egyedire dizájnoltuk… Kellemes, barátinak mondható beszélgetésünk során rákanyarodunk a világ rohamos átalakulására. Elektromos autók, oldtimerek jövője. – Meg merem kockáztatni, hogy pozitív hatású, mert sokan vannak ugyan oda a média által is táplált új csodáért, az elektromos autóért, aminek, teszem hozzá, van létjogosultsága bizonyos körülmények között, de nem tudja kiváltani a mi autóinkat. Sok autós inkább megveszi a régi, öregebb autókat, nem feltétlenül veteránt, mert azok bírják a kiképzést, és valószínű, hogy még tizenöt év múlva is működőképesek lesznek. A veteránozás viszont teljesen más sztori. Önkifejezés, hobbi, szenvedély és még több összetevője van annak, hogy a veteránosok miért akarnak beleülni egy hangos, benzinszagú, dübörgő autóba. De akarnak és kitartanak mellette. Nagyon. – De persze – teszi hozzá – hosszú távon azért nem olyan rózsás a helyzet. A most felnövő generációnak az autó egy használati tárgy. Beleül, beindítja, elmegy vele, kiszáll, becsukja, otthagyja, kész. A veterán autóval törődni, foglalkozni kell. A minket követő generáció nagy részének már ciki, hogy dolgoznia kell az autóval, hogy koszos, olajos lesz a keze. Pedig a veterán autózásnak ez a lényege istenigazából: megfogom, szaga van, hideg, meleg, érezhető. Ez a varázsa. Nem is lehetne jobban, szebben és némi lírai hangulattal megfogalmazni a veterán ars poeticát. Ezzel a búcsúzom Wachtel Tamástól.
írás: Váczy Andás kép: Diósi Imre