Igazi ász az Alfa Romeo Spidere a veteránok között. Hosszú ideig gyártották, tehát alkatrészeinek beszerzése nem reménytelen, nincsen teteje és rettentően jól néz ki – különösen pirosban. Hab a tortán, hogy Alfáék e remekműve kimondottan szórakoztató útitárs. Jól fekszi az utat, dinamikusan halad – főleg az erősebb motorral -, végezetül pedig a modern autókhoz szokott vezető számára is könnyen megszokható. Beszélgetőtársam, Zoltán – aki kérte, hogy vezetéknevét tartsuk titokban – éppen e tulajdonságai miatt keresett magának egy Alfa Spidert, speciális elvárása volt továbbá, hogy eredeti, piszkálatlan példányt szerezzen…
Zoltántól beszélgetésünk elején megkérdeztem, hogy mely fokon hevül nála az Alfák iránti szerelem, vajon a hétköznapi autóját is a patinás olasz gyártó készítette? – Nem tartozom az elhivatott alfások közösségébe, a modern autóm sem Alfa. Azonban mindig szimpatizáltam a márkával és annak modelljeivel. Nem vagyok bütykölő ember, autós szakmát sem művelek és nem kimondottan értek a veteránokhoz sem. Ennek ellenére szerettem volna egy élvezetes, szép vonalú oldtimert magamnak, mivel pedig nem akartam szerelni, pláne restaurálni, olyat kerestem, ami jó műszaki állapotban van, sőt, szinte szalonállapotú – jelentette ki Zoltán, aki az Alfa Romeo vagány kabriói között kezdett keresgélni – Először a korábbi fazonú, gömbölyű fenekű Spidereket kezdtem nézegetni, ezek ugyanis sokkal jobban tetszenek nekem. Sajnos azonban ezekből alig van már szalonállapotú, ami pedig ilyen jellegű, annak az ára már szinte csillagászati. Egy átlagos is kétszer drágább, mind a későbbiek, nem utolsósorban pedig már biztosan felújították, restaurálták őket – osztotta meg velem tapasztalatait a tulajdonos, aki röviden összefoglalta a korai és a későbbi Spiderek jellemzőit – Az Alfa Romeo Spidert 1966-tól 1994-ig gyártották, azaz nagyon hosszúéletű kabrióról van szó. Az enyém 1980-ban készült, tehát már az 1970-től 1982-ig gyártott 2-es széria tagja. A korábbi modellek hátsó része kerekített, a 2-eseké ellenben már egyenesen lecsapott. Ez az úgynevezett „Kamm-tail”, amelynek eredményeként a csomagtartó űrmérete jelentősen megnőtt. Újak lettek a kilincsek, illetve a hűtőrács, az első szélvédőt pedig sokkal jobban megdöntötték. Új volt az 1962 köbcentiméteres, 132 lóerős motor, amelyet az Alfa Romeo 2000 Spider Veloce típusba építettek. Négyhengeres, nyolcszelepes, két darab Dell Orto karburátorral. A csúcsteljesítmény 5500-as fordulaton érhető el, a maximális, 182 Newtonméteres nyomaték 4400-as fordulaton éled. A modell gyengébb változata az Alfa Romeo 1600 Spider Junior volt, ebbe kisebb motor került. Mindkét típus nyitott kabrió volt, hátsókerék-meghajtással – tudtam meg Zoltántól, aki fél éve vásárolta meg autóját, a 2000 Spider Veloce modellt
Szerencsére sikerült egy megőrzött, azaz még soha nem restaurált példányt találnom. Fontos kitétel volt, hogy lehetőleg minden elemében gyári legyen az autó és bár azt hinné az ember, hogy nincs már ilyen a negyven-egynéhány éves Alfák között, de mégis! Egy nagy német keresőoldalon találtam meg az autómat, ahol rendszeresen keresgéltem. Amikor felkerült az autóm, talán harminc-pár darab Alfa Romeo Spidert hirdettek összesen. Néhány restaurált volt, másoknak sok tulajdonosa volt korábban, mindössze kettő piszkálatlan, kevés gazdás kocsi maradt. Az egyiket Németországban, a másikat Hollandiában hirdették, mivel pedig az előbbi legalább húsz százalékkal drágább volt a másiknál, a hollandot vásároltam meg – árulta el a tulajdonos, aki további részletekkel is szolgált – A németországi Alfának eddig csak egy gazdája volt, ráadásul nagyon keveset is futott, de egyszerűen túl drága volt. A holland autó két gazdát szolgált ki és amikor én rátaláltam, egy kereskedő árulta. Kértem és kaptam tőle egy csomó fotót, illetve iratmásolatot is, mivel pedig hitelesnek és jónak tűnt a kocsi, el is utaztam Hollandiába, hogy megnézzem.
Mint mondtam, nem vagyok szakértő, ennek ellenére egyedül néztem meg és mivel nem láttam rajta rozsdát, illetve az állapota és a dokumentumok alapján is meggyőzőnek tűnt, megvettem. Kiderült az is, hogy vajon miért lehetett olcsóbb, mint a német Alfa. Ez a Spider egy olyan kereskedőnél állt, aki nagyobb értékű veteránautókkal üzletel. A Spider beszámított kocsi volt, egy drágább Maseratit vitt el az előző tulajdonosa, a kereskedő pedig nyilván nem az Alfán akart nagyot szakítani. Hollandiában egyébként érdekes módon komoly kultúrája van a hasonló, multibrand kereskedéseknek, amelyek elsősorban oldtimerekre szakosodtak. A kereskedő segédje – aki körbevezetett engem a telephelyen – mesélte, hogy már több magyar is járt náluk és számos autót vittek tőlük Magyarországra – közölte velem Zoltán, aki szerzeményét szintén hazaszállíttatta, majd természetesen megmutatta egy szakembernek – Vajon hová máshová vittem volna az autót, mint az Alfáriumba, Schindler Alexhez. Megnézegette és kijelentette, hogy jó kocsit vettem, a motor és a váltó rendben, a karosszéria úgyszintén. Úgy vélte azonban, hogy a fényezést már felújították egyszer. Vagy újra fújták a színt, vagy lakkozták egy polírozás után. E véleményét arra alapozta, hogy a kocsi túl szépen csillog ahhoz képest, hogy már negyvenhárom éves. Nem tudom, hogy Alexnek igaza van, de ha választanom kellene egy matt, foltos gyári fényezés, vagy egy frissebb festés között, talán az utóbbit választanám, még akkor is, ha eredetileg érintetlen kocsit kerestem
Az Alfáriumban álltak hozzá a szükséges feladatok elvégzéséhez. Legalább két évig állt az autó, ezért minden folyadékot és szűrőt kicseréltettem benne, ahogyan a lengéscsillapítókat is. A váltó szerencsére teljesen jó, egyedül az egyes fokozat reccsen néha, de ügyesen kell váltani. A motorban 115 ezer kilométer van, mégpedig jellegzetes megoszlásban. Az első tulajdonos 1980 áprilisában Hollandiában vette át az autót, majd 1995-ig használta, nagyjából és évente ötezer kilométert tett meg vele. A második tulajdonos szintén holland volt, nála már csak évi egy-kétezer kilométer csorgott az autóba. Egyébként utóbbi is nagyon gondos gazda volt, a gyári pecséttel ellátott, kézzel írott munkalapokból kiderül, hogy mikor, milyen alkatrészek kerültek az autóba, illetve mit javítottak meg. Nem szervizkönyv ugyan, de mégis, részletes beszámoló az autó előéletéről – tudtam meg Zoltántól, aki végezetül az autóval közös terveiről is mesélt – Az Alfa sikerrel vette a muzeális minősítő vizsgát, jelenleg már „OT” rendszáma van. Nem szándékozom eladni, megtartom, de egyáltalán nem szándékozom kizárólag a garázsban tartani. Évi három-ötezer kilométert fogok megtenni vele, természetesen csakis száraz aszfalton, jó időben. A rendszeres, ám kímélő használat segít konzerválni az ilyen autókat és nekem is ez a célom, ha már sikerült egy megkímélt példányt szereznem.
szöveg: Szalkai Tamás, fotó: Diósi Imre