Szabó Gyula immár két és fél évtizede működteti Autómánia néven kisautós üzletét a budapesti Ferenciek terén az aluljáróban. Az eltelt időben nemcsak különleges szakértelmet szerzett e körben, de a nemzetközi trendeket is alaposan kiismerte. Vele beszélgettem Matchboxokról és más márkákról, régi és még régebbi kisautókról, a gyűjtőszenvedélyről és a gyűjteményekről, a tőle hallottak alapján pedig mindenkit arra buzdítok, kezdje el a gyűjtögetést, ugyanis a kicsiny autók nemcsak sok örömet okoznak, de hatalmas lehetőségeket is rejtenek!
– A modellautós vállalkozás kényszerből indult, a Ferenciek terének aluljárójában működő üzletemet huszonhat éve nyitottam meg. A Fonográf Klub üzemeltetésével foglalkoztam korábban, Szörényiéktől béreltem azt a helyet, amikor azonban a piaristák visszavették a klubot, váltásra kényszerültem. Akkoriban már javában gyűjtögettem a kisautókat, idestova harmincöt éve kezdődött nálam ez a szenvedély, amikor aztán új irányt kellett szabnom az életemnek, elgondolkodtam, hogy a hobbim is lehetne a munkám. Így kezdődött.
– Mely gyártók termékeit kedvelte leginkább az induláskor?
– Én akkoriban elsősorban a Matchbox gyártmányait gyűjtöttem, ez volt a közmondásosan klasszikus márka akkoriban. De mivel minden szépnek a barátja vagyok, gyorsan szélesedett a paletta. A legismertebb és legkeresettebb márkák egyébként manapság a Corgi, a Dinky, a Hot Wheels, de az összes gyártót fel se lehetne sorolni. Hatalmas üzlet a modellautók gyártása és ma már megszámlálhatatlan kiváló minőséget előállító vállalkozás létezik.
– A nagyon sok fantáziaszülte modell mellett legalább ugyanennyi hiteles, méretarányos autómodell is létezik. Az üzletben melyik irányzatot részesítette előnyben?
– Nincs ilyen jellegű megkülönböztetés, ilyen is van és olyan is. A fantáziaautókat egyébként azért gyártották, mert náluk nem volt jogdíjfizetési kényszer. Fantáziaautókban mostanában erős például a Hot Wheels, amelynek vannak egyszerűbb és jobb minőségű, limitált kiadásai is. Utóbbiak drágábbak, ezek ára háromezer forint felett indul. De a közelmúltban az egyik vásárlóm számára rendeltem egy egészen speciális terméket. Ez egy 1975-ös Chevrolet Monte Carlo, mégpedig egy különleges festésű lowrider, amelynek kitolható tengelyei vannak, ugyanúgy, mint az igazi lowrider autóknak. Ez a kisautó Amerikából érkezett, postaköltséggel, vámmal együtt a végén 35 ezer forintba került.
– Beszélgessünk a ritkaságokról, úgyis ezek a legérdekesebbek! Aki a hetvenes-nyolcvanas években volt gyerek, emlékszik arra, hogy milyen hőn vágyott holmi volt egy Matchbox. Mostanában milyen ritkaságok hozzák lázba a vásárlókba?
– Ha már szóba került a rendszerváltás előtti időszak, említsük meg a szovjet gyártmányú kisautókat is! Annak idején ilyenek is voltak, a szovjet ipar nagyon sok gyerekjátékot készített. Többnyire saját gyártmányú autóik kicsinyített másait árulták, ezek manapság ritkák és sokat is érnek. Nem is voltak rossz minőségűek éppen, szépek voltak és jól kidolgozták a részleteket is. Egyedül az anyaguk volt problémás, a cinkötvözet gyakran kezdett porladni egy idő után. Ezt a folyamatot a szakmában cinkpestisnek hívjuk, néha teljesen elpusztítja a kisautót. Az idősebbek biztosan emlékeznek a Latvia márkájú kisbuszra, ennek volt egy előző típusa, amelynek az orra gömbölyű volt. Nos, ennek méretarányos változata elég ritka, mert a fennmaradt darabok többsége cinkpestisben tönkrement.
– Mielőtt a Matchbox termékeire váltanánk, mennyire keresettek például a Corgi és a Dinky gyártmányai?
– Ők a nagy klasszikusok közé tartoznak, régóta foglalkoznak kisautókkal, így természetesen nagyon sokan gyűjtik őket, így drága modelljeik is vannak. A Corginak létezett például egy kisméretű sorozata, amely a normál kisautóiknál is kisebb volt. Ennek részeként gyártottak egy olyan Fordot, aminek sakktáblamintás motorháza volt. Egy ilyenért ma hétszáz angol fontot is azonnal kifizetnek a gyűjtők.
– Mitől függ egy kisautó ára? Elég, ha ritkaság?
– Az ár mindig az állapot és a ritkaság függvénye. Sokan foglalkoznak kisautók restaurálásával, szétszedik és aprólékosan felújítják őket, sokszor egészen kiváló minőségben. Ezek a felújított autók azonban a katalógusok szerint értéktelenek. Sajnos az állapotuk hiába szép, nem eredetiek. Az sem elég okvetlenül, ha egy modell eredeti, nagy súllyal esik a latba ugyanis az állapot. A „mint condition” a legfelső szint, lényegében ez gyári állapotú modell az eredeti dobozában. Minden sérülés, javítás, kopás levesz az árból, egy hiányos, sérült autó csak nagyjából a tíz százalékát éri egy „mint condition” példánynak.
– Ha ilyen jelentős az árkülönbség, létezhetnek hamisítványok a piacon?
– Természetesen ilyenekbe lépten-nyomon belefuthat az ember. Van egy görög úriember, aki már évtizedek óta hamisít, ráadásul csak és kizárólag nagyon ritka kisautókkal foglalkozik. Én már csak a „Görög” néven emlegetem. Ő maga gyártja a másolatokat, sokszor több modell szétszerelésével, majd az alkatrészek összeépítésével, gyönyörű minőségű átfestéssel kreál új minőséget. Bár minden általa kínált autót összeépített másolatként hirdet és árul, sok vásárlója van. Például normális árat kér egy olyan másolt kisautóért, aminek eredetije mondjuk ezerötszáz eurót, vagy fontot is érhet. Mindez csak azért veszélyes, mert a gyártmányai aztán itt-ott felbukkanhatnak a másodlagos piacon és akkor már sokszor eredetiként kínálja őket a sokadik tulajdonos…
– Nincsenek olyan szakértők, akik felismerhetik az ilyen másolatokat?
– Ezekről a szakértő se mondja meg, hogy hamisak, mert a Görög olyan minőséget állít elő. Egyszer én is belefutottam az egyik termékébe. Megvásároltam egy gyűjteményt és volt közötte egy holland kiadású, piros színű Jeep, amely a ritkasága miatt hétszáz fontot ért. Hamar került rá vevő, aki háromszázezer forintért vette meg tőlem a Jeepet, majd aztán felvette a kapcsolatot a szakma egyik elismert tekintélyével, az amerikai Charlie MacK-kel. Ez az illető rengeteg könyvet is publikált már kisautós témákban, sőt, mi több, ismeri a Görögöt is. Kapcsolatba is lépett vele, a Görög pedig megírta neki, hogy a szóban forgó piros Jeep az ő műve. Természetesen visszavásároltam a makettet a vevőtől, a Görög meg biztosan azóta is röhög a markába…
– Úgy sejtem, nemcsak az adásvételek miatt izgalmas a kisautók kereskedelme, de a hasonló sztorik miatt is.
– Valóban, mindig hallok meghökkentő történeteket. Van egy olyan ügyfelem, aki rábukkant egy kérdéses autóra, elvitte a fogorvosához és azt kérte tőle, hogy röntgenezze meg, így akarta kideríteni, hogyan vajon nem hamisítvány-e.
– Már említettük a Matchboxokat, miért olyan nehéz átlátni, osztályozni őket?
– Azt szoktam mondani, hogy a Matchbox igazi őrültekháza. Külön kell kezelni az ötvenes, a hatvanas éveket és a többi évtizedet is, aztán ott a Superfast-korszak, mindegyik más. Tudni kell, hogy a céget fémöntéssel foglalkozó szakemberek hozták létre, egy-egy öntőforma pedig nagyjából ötven-hatvanezer darab öntés után elkopik. Amikor pedig új öntőformát készítettek, mindig változtattak valamit. Az apró változtatások természetesen más jellegű kisautókat eredményeztek, ezek ára pedig változó lehet, vagy filléres, vagy éppen ellenkezőleg, csillagászati. A leginkább egyébként az ötvenes éveket könnyű áttekinteni, mert ennek már irodalma van. Nemcsak sok öntvényvariáció létezett, de a tengelyek is sokfélék voltak. Létezett simán elcsípett tengely, aztán olyan is, amelynek a végét kerek formájúra kalapálták. Volt fémkerekű és műanyag kerekű kisautó, a kerék színe lehetett szürke, de fekete is. Számít a kerekeken látható ricnik, vagy bütykök száma. Így létezett huszonnégy, illetve negyvenöt ricnivel rendelkező kerék is. De egyéb dolgok is változhattak. Például a tűzoltóautók tetején hordozott létrák fokai. Egyáltalán nem mindegy, hogy a létra tizenkilenc, vagy huszonegy fokból áll és így tovább. A másik nagy téma aztán a változatos dobozok. Nem véletlenül adtak ki Matchbox dobozokat bemutató katalógusokat is, egyszerű halandó számára átláthatatlan a különféle méretek, ábrák, feliratok sokfélesége. Az 1953-as évben még egyszerű volt a helyzet, hét autót adtak ki, a hozzájuk tartozó dobozokban. Később nőtt a kibocsátott mennyiség, ezért például egytől hetvenötig sorszámozták a dobozokat. Aztán egyik évben nem tettek sorszámot a nagy fülre, aztán sötétkék színű fülre feketével nyomtak számot, amit nem lehetett látni. A következő évben ezért ugyanannál az autónál kör alakú fehér színű hátteret kapott minden szám. Sokat számít, melyik dobozban van a kisautó. A Superfast modellek doboza aztán újabb külön rejtély. Egy-egy ritkább doboz pedig vagyonokat ér, egy 1969-es piros színű Pontiac GT Coupe hatvanas években kiadott dobozáért manapság háromszázezer forintot is elkérnek. Nem tévedés, egy üres papírdobozról beszélek! Aztán egy másik doboznak az a különlegessége, hogy a benne elhelyezett Freeman Intercity Commuter busz oldalán van egy matrica, de ez a matrica nincs ott a dobozgrafikán…
– A Superfast mitől különleges és drága?
– A Matchbox kisautók kerekei sokáig „regular wheels” voltak, nem is gurultak valami jól, de mi azt nem tudtuk, hogy lehetnének ennél sokkal jobbak is. Aztán amikor a Hot Wheels bemutatta a szuperül guruló kisautóit az újfajta tengelyekkel és kerekekkel, a Matchboxnál is megérezték. Addig az áru negyven százaléka az Egyesült Államokba ment, aztán ez lesett huszonötre, mert már senkinek nem kellettek a bénán guruló angol kisautók. Erre válaszul megszületett a Superfast kategória. Az előbb említett Pontiacnak létezett például hagyományos tengelyekkel ellátott változata is, aztán készült belőle Superfast is, de nagyon kevés. Ezért aztán egy ilyen Superfast kétezer fontot is megér.
– Gyakran keresik meg, hogy megbízzák egy bizonyos kisautó beszerzésével?
– Igen, vállalok ilyesmit. Például, ha valaki bejön az üzletembe, hogy mondjuk hozzak neki egy zöld színű Kispolszkit, 1:43 méretarányban, akkor megszerzem neki. Az is lehet aztán, hogy nem is kell messzire mennem, mert már van is egy példány a keresett kisautóból az üzletben…
– Nem tart-e a hamisítványoktól?
– Nem árulok hamisítványt, csak eredetit. Ha valahogy hozzám kerül egy ilyen, akkor kizárólag úgy árulom, hogy az ár is tükrözze ezt és el is mondom a vevőnek, mit készül megvásárolni. Nagyon oda kell figyelni, hogy az ember megőrizze a renoméját, huszonhat év alatt pedig csak egyszer futotta bele egy hamis autóba, ez a már említett piros Jeep volt.
– A rendszerváltás előtt mennyire volt nehéz „nyugati” kisautót vásárolni?
– Nem volt lehetetlen vállalkozás. Apámmal a Mártírok útján laktunk, közel a mai Mechwart lépcsőhöz. A házunkhoz közel volt egy trafik, ott például árultak eredeti Matchboxokat. Nem voltak olcsók persze, a „Models of Yesteryear” sorozat háború előtti autóiért ötvenhat forintot kértek, a normál Matchboxokért tizennyolc-húszat. Apám mérnökként kétezer forintot keresett havonta, vagyis a kisautózás nem volt éppen filléres hobbi. A legkorábbi ár egyébként nálam tizenkét forint, legalábbis az egyik nálam található papírdobozon ez látható, ahogyan a trafikos, vagy egyéb árus ráírta.
– Van olyan kisautó, amelyet okvetlenül szeretne megszerezni?
– Nincs. Azért nincs ilyen, mert fegyelmezett ember vagyok, szét tudom választani a gyűjtőszenvedélyt és az üzletet. Jó ideje egyébként már nem is gyűjtök. Tudni kell, hogy működik ez a dolog. Nem szabad csak ritkaságokat vásárolni, mert a végén az ember mindent megtart és semmit nem ad el. Ne befolyásoljanak az érzelmek, ha egy ilyen magas érzelmeket ébresztő vállalkozást üzemeltetünk. Egyébként már nem is lehet csodálatos ritkaságokra bukkanni, csak a mesében létezik, hogy valaki behoz egy szatyor kisautót és közöttük ott egy fantasztikus példány. Az internet korában már bárki lehet szakértő. Az adásvételek pedig ma már elsősorban aukciókon köttetnek, akinek valamilyen komoly kisautó van a birtokában, már nem fárasztja magát az Ebayjel és hasonlókkal, inkább egy aukciós házra bízza a munkát.
– Mégis, milyen márkákra érdemes felkapni a fejünket, ha a padláson, vagy a pincében lomtalanítunk?
– A „MOKO” felirat mindig jót jelent, egy ilyen kiadású kisautó érhet akár négyezer fontot is.
– Merre tart ez az üzletág, többen, vagy kevesebben gyűjtenek?
– Borzasztó a fejlődés, egyre nő a kereslet és durván. Amit húsz éve nem vettünk meg, mert drága volt, azt mostanra már megfizethetetlen lett. Van például egy Vauxhall Victor nevű klasszikus a MOKO-tól, ha sárga színű, akkor szézegynéhány font az ára. Ha azonban piros, akkor lehet négyezer is. Ugyan a sárgát át lehet fújni pirosra és meg lehet téveszteni az egyszerű vásárlót, de a szakértő tudja, hogy ha benéz a hátsó ablaknál, és nem látja a műszerfalat, akkor frankó a kocsi. Ha látja, akkor egy sárgát fújtak át pirosra. Van aztán a műszerfal nélküli, gyárilag is sárga színű kisautó, ennek az ára hétszáz font. Ahogyan a netes irodalom írja, a szín mellett itt a „dashboard” dönti el, mit is ér a makett. Ilyen apróságokon múlik az ár, illetve egy üzlet sikere. Apró információmorzsákat kell összegyűjtögetni, én éppen harmincöt éve csinálom ezt, így váltam többé-kevésbé szakértővé.
– Milyen gyártók léteznek még, amelyek gyártmányai érdemesek a figyelemre?
– Nagyra becsülöm a japánokat, fantasztikus dolgokat gyártottak. Kiemelkedő márkájuk a Tomica, ráadásul ők sorszámozva adták ki a modelljeiket, átlátható a palettájuk. Ezen kívül remek japán gyárak sora foglalkozik még kisautókkal, mint például a Diapet, az Ebbro. Nagyon jók a németek is, a Märklin, Shuko és a Gama márkát okvetlenül érdemes megemlíteni. A németek mindig is kiváló gyerekjátékokat gyártottak, a magyar Lemezárugyár például rendszerint ezeket másolta az ötvenes évektől fogva, tudtommal csak egyetlen hazai fejlesztésű termékük volt, mégpedig a háromkerekű rolleren álló bohóc, a többi lényegében német, vagy japán koppintás… Vannak aztán olyan cégek, amelyek termékei már egyáltalán nem gyerekjátékok. Nagyon jelentős képviselőjük például a Matrix, ők 1:43 arányú autókat gyártanak, bámulatos minőségben, olyan műanyagból, ami nem is igazán érződik műanyagnak, hiszen tulajdonképpen műgyanta. Ja, és egy kisautójuk százötven euróba kerül! A német CMC-nél 1:18 a méretarány, ők pedig néha a küllőket is ugyanúgy fűzik, mint az igazi autóknál, nem is csoda, ha három-négyszázezer forintért árulják ezeket az autókat. Őrületes üzletről van tehát szó, gyárak százai készítenek szebbnél szebb kisautókat, érdekes módon pedig nem mindig és mindent Kínában gyártatnak. Olyan helyeken is működnek gyárak, mint például Bangladesben, ahol nem is számítana rá az ember. Arra is felfigyeltem már, hogy Olaszországban, de Angliában is gyártanak kisautókat, ha nem lenne bombaüzlet, nem foglalkoznának vele…
szöveg: Szalkai Tamás, fotó: Diósi Imre