Szeptember 9-16 között zajlott le a második Balkan Rally. Négy ország festői, felfedezésre váró természeti szépségein át vezetett az út, Budapest belvárosától egészen az Adriai-tenger partjáig. Hiba nélkül oldotta meg a vezetés során az időlimitekre fényt derítő logikai feladatokat, és nem csak az összes kijelölt fotóhelyszínt találta meg, de a plusz pontokért járó extra három helyszínt is felkeresve, mindössze öt percet vesztve teljesítette a közel 1300 kilométeres távot az 1964-es „Pagoda” 230 SL Mercedes-Benz autójával a Tabányi Sándor és Tabányi Márk páros. Babérkoszorú, fődíj, győzelem! Tabányi Sándort kértük fel a nem mindennapi élményzuhatag felidézésére.
– Először is őszinte szívvel gratulálok neked és fiadnak a fényes győzelemhez. Kérlek, meséld el, hogyan indult a verseny!
– Tavaly is részt vettünk a Balkan Rallyn, és elmondhatom, a nagyon-nagyon korrekt, fiatal szervezőkből álló csapat, Mendi, Janó, Panka és Trellay Levente nagyszerű munkát végzett. Az indulás előtti napon gépátvétel, rajtszám felvétel után az esti tájékoztatón Levente elmondta, hogyan és miért találta ki a versenyt, hogyan próbált olyan szegmensbe belenyúlni, ami még igazából nincs a veterános piacon. A tavalyi csak szárnypróbálgatás, sétagalopp volt a mostanihoz képest, a hibákból okulva, idén már problémáktól mentes versenyt szervezett.
– Milyen előkészület előzte meg a rallyt?
– Nagyon jópofa volt, hogy különböző feladatokat kellett megoldani ahhoz, hogy az időnk birtokában legyünk. Volt egy papíralakú térkép, ezen kellett eligazodni a napi közel 300 kilométeres távon, ami közel sem volt egyszerű. Viszont remek gondolat volt a járműbe még szombaton beszerelt GPS. Egyrészt bárhová mentünk, tudták, hol van a jármű, hol állt meg, hol tévedt el… Tudomásom szerint ilyen még nem volt. Másrészt az útvonalat, ami itiner szerint volt tervezve, követni tudták, és ha valaki letért az eredeti útvonalról, az mindjárt hibapontot jelentett. Tavaly is volt GPS az autókban, de nem fordítottak rá nagy figyelmet, idén viszont igen.
– Több etapból állt össze a rally. Első napon a Káli-medencén keresztül érkeztetek Keszthelyre. Milyen emlékeid vannak e szakaszról?
– Az első ötven és száz kilométer ötletes feladatok megoldásával telt, ezekből megállapították, hogy hány óra alatt kell megtennünk az itinerben lévő távolságot. De a percalap általában az utolsó negyven kilométerre maradt, mint külön feladat. Ennek az az érdekessége, hogy ezen a szakaszon nem állhatsz meg sehol, és nagyon kell számolnod. Például, ha forgalmi akadály, piros lámpa, baleset miatt állsz, a szervezők látják, továbbá nem lehetsz lassabb átlagban húsz kilométer per óránál. Nagyon összetett dolog, nagyon kellett figyelni és dinamikusan menni ahhoz, hogy tartani tudjuk ezeket az időket. Az első gyakorló napon a keszthelyi cél volt az első, közel háromszáz kilométer. Abszolút sikerrel abszolváltuk, de nem csak mi, hanem volt hat-nyolc nullpontos versenyző. Az első etapnál még nagyon szorosan együtt volt a mezőny.
– Második napon két országhatárt léptetek át: Horvátországon át keresztül a boszniai Szerb Köztársaságét. Hol kötöttek ki?
– Banja Lukán, nulla ponttal. Minden este volt egy kvázi részeredmény hirdetés, megtudtuk, hogy ki hol tart, hogy az első öt-hatba kik tartoznak bele. Janó vezetésével körbejártuk a várost, nagyon érdekes volt, többek között különböző templomokat is megnéztünk. Este jött a részeredmény: ott voltunk az elején. Ez már okot adott arra, hogy komolyan odafigyeljünk a folytatásra is, mert még mindig szoros volt a mezőny.
– Onnan mentetek Szarajevóba. Ez a harmadik szakasz mennyiben volt más az előző etapokhoz képest?
– Nehezebb szakasz volt. Sajnos Szarajevóban öt percet késtünk, öt pontot vesztettünk, és amíg két napon az elsők, a harmadik napon csak harmadikok lettünk.
– Mi volt az oka?
– Az, hogy a versenyrendezők azt mondták, nem megyünk be a szarajevói forgalomba, mert mindjárt az elején egy kastély parkolójában lesz a cél. Nem így lett. Föl kellett menni a szarajevói várba és át kellett menni délután a városon. Na, ott olyan csúcsforgalom volt, mint nálunk a Nagykörúton. Igazából menni nem tudsz, áll minden, és a percek mennek. Ott éreztem először, hogy nem érdekel, mi fog történni. Kisoroltam a buszsávba, illetve a villamossínekre, és elkezdtem tempósan menni előre, mintha egy rally gyorsaságin mennék, hiszen a fiam hihetetlenül jól navigált. Nélküle nem jött volna össze! Az utolsó másfél vagy két kilométeren, amikor már mentünk fölfelé a várba az egysávos, de kétirányú utakon, úgy mondta a gyerek az utat, mint a rally l-ben, úgy fordultunk ki, hogy itt zebra, ott meg jobbra, ötven méter, negyvenkét méter, ötven méterenként három fekvő rendőr, és a vége után százhúsz méterrel jobbra föl… Amikor a célkapu felé tartottunk fölfelé kettesben, nyolvan-kilenvenes tempóval, hallották fönt a kocsi hangját, hogy ordít. Le volt bójázva a célkapu azért, hogy ne menjen be más arra a területre. Ez nekünk volt foglalva. Lényeg az, hogy tizenöt-húsz méterrel arrébb az egyik rendező nem látta ugyan az autót, de hallotta, majd meglátta, hogy milyen tempóban jövünk. Mondtam Márknak, engem nem érdekel, átmegyünk a bójákon, mert idő van, minden másodperc számít, és mintha a Puskást láttad volna, úgy rohant a gyerek, és elrúgta lendülettel a bóját. Így értünk be öt perc késéssel! Az utánunk következő autónak két perccel később kellett volna beérnie, de vagy harmincnyolc percig senki nem jött. Hiába magyaráztam a rendezőnek, hogy 26-ra jöttünk, ő akkor is beírta a 31-et. Megingathatatlanok voltak a rendezők. Egyébként nagyon jó fejek, semmit nem tudtál kihúzni belőlük, és nem volt olyan, hogy bárkinek a kedvére tettek volna bármit is. Fair csapat volt. Este a beszámolónál, amikor mondta a drága kisfiam, hogy apa, mi most úgy állunk az összetettben, hogyha innen nullákat megyünk, matematikailag megverhetetlenek leszünk. Hát, ahhoz bizony baromira oda kell mindenre figyelni és borzasztóan résen kell lenni!
– Másnap a verseny a bosnyák-montenegrói határtól a Durmitor-hegységet keresztülszelve érte el Kolasint. A Piva-kanyon után a Durmitor Nemzeti Park fennsíkján, a Bobotov Kuk csúcs mellett vezetett az út, majd a Tara-kanyon és a Biogradska Gora Nemzeti Park csodaszép látványában hajtottatok végig. Előzetes tájékoztató szerint ez volt a verseny legszebb, egyúttal legtechnikásabb szakasza. Biztos vagyok benne Sándor, itt is történt valami…
– Történt. Egy 1985-ös, 302-es Carrera ment előttünk. A Merci jól megy, de egy Porsche 911-essel nem nagyon tudod felvenni a versenyt, pláne fölfelé. Kanyarokban mindig ott voltunk mögöttük, de amikor kezdtem volna előzni, még jobban odaléptek és megint elmentek. Mint kiderült, versenyzők ültek az autóban. Jópofa dolog volt, hogy nem dilettánsok forgatták a kormányt, nem amatőrökkel vettük fel a versenyt. Meg egyáltalán, az egész mezőnyben, a versenyben elől lévők nem amatőrök voltak. A külföldiek sem, például az angol is úgy ment el a jobbkormányos Alfa Romeo GT-jével, mint a szél.
– Ez bizony meredek helyzet. Mit léptetek?
– Mondom Márknak, hogy nem tudjuk megelőzni őket, sőt direkt feltartanak bennünket, mert tíz perccel mögöttünk voltak, és tudták, ha nem tudunk elmenni, jó időt sem tudunk elérni. Figyelj, ez a verseny! Fölértünk a tetőre, és elkezdtünk lefele menni, szintúgy a szerpentinen. Kifigyeltem, hogy fékeznek a Porschével, direkt lemaradtam, hogy vegye úgy, nem megyünk már rá. Amikor látta, hogy lemaradok, előbb kezdett fékezni, de abban a pillanatban, amikor ő fékre lépett, én gázra léptem, és a hajtűben kívülről megelőztem.
– Tuti jó húzás! Ha valamire, akkor erre aztán nem számított.
– Nem ám, és utána már nem tudott visszaelőzni, hiába volt gyorsabb az autója, kimaradtam az út közepén, nem tudott, mit csinálni. Hozzáteszem, a közlekedési szabályokat ildomos volt betartani. Mindenki a saját felelősségére autózott. Megmondom neked a frankót: itt már nem számított a KRESZ, itt versenyben voltunk. Nem mondom meg, milyen tempóval estem be egy bosnyák faluba, elég annyi, hogy a négy kerék csikorgott, füstölt! De nullát mentünk. Az óránk megvolt, csak az volt a baj, hogy úgy kerültek elénk, hogy a perc megoldásnál fifikásabbak voltak nálunk, mert mi megoldottuk a percet úgy, hogy álltunk. Mondtam Márknak, nyugi, van időnk. Nem tudom, hogy ők megoldották vagy sem, de lehet, hogy a mitfárer megoldotta a feladatot úgy, hogy már elstartoltak. Így kerültünk mögéjük. Lényeg az, hogy nullára bementünk Kolasinba.
– Ezzel túljutottatok a nehezén?
– Dehogy! Az utolsó szakasz volt a legnehezebb, elmondhatom, ott is már megcsináltuk az órát, tudtuk, hogy öt óra a menetidő, csak azt nem, hány percre lesz. Képzeld, az utolsó feladat nagyon érdekes volt! Azért itt az ember olvasottságának, világlátásának eléggé nemzetközinek kellett lenni ahhoz, hogy meg tudja fejteni a perceket. Kaptunk egy A4-es papírt, volt rajta egy óra, ami 10 óra 8 percet mutatott, és az volt a kérdés, hogy Douglas, a kertjében ücsörögve, filozofálva, milyen számra gondolt. Annak a számnak az elejét kellett figyelembe venni, a második felét elhagyhattad. A drága fiammal olvastuk a könyvet, ő nem olyan régen, én öt éve, és mondtam neki, nem emlékszem a számra, de miután filozofál, talán a nyolcra gondolt. Végül megfejtettük: az órának semmiféle jelentősége, átverés volt a rendezők részéről. Lehet, hogy a nyolcra gondolt, de igazából kétjegyű számra is gondolhatott, de a 10 óra 8 perc rossz, és ha a 8-ra gondolt, az a végtelen a jelentése. Márk azt mondta, úgy emlékszik, a 42-re gondolt. Rájöttem, igaza van. Igen, 5 óra 4 perc volt a menetidő. Nehogy azt hidd, hogy csak mi voltunk okosak, megfejtették jó páran. Ilyen nemzetközi kérdésre az angol is, a francia is tudja a jó választ. Nagyon-nagyon jól volt megcsinálva az egész, és nagyon oda kellett figyelni.
– Megvolt az idő! Megnyugodtatok?
– Megvolt az idő, igaz, de már nagyon el voltunk „késve”. Az utolsó szakasznál már kordonon keresztül mentünk, mint Szarajevóban, azzal a különbséggel, hogy a tengerparton nincs három sáv, nincs villamos, nincs buszsáv, hanem egy sáv oda, egy sáv vissza, és nagyon meredek kereszteződések… Úgy mentünk végig, és ott is egy nullát csináltunk. Márk azt mondta, matematikailag nem lehet más az első, csak mi.
– Így is lett. El tudom képzelni, hogy ezután következett az ünnepélyes díjkiosztó…
– … Hú, mintha egy Forma-1 nagydíj lett volna: Dom Pérignon pezsgő, tűzijáték, gálavacsora. S mindez a Lazure Hotel & Marina ötcsillagos luxusszálloda vízparti teraszán úgy, hogy mögöttünk a yachtkikötő és mellette a fürdőrész homokos parttal. Hihetetlenül fényűző volt! Fél hétkor egy órás állófogadás volt, ahol nem tudtad a poharadat úgy kiinni, hogy abban a pillanatban ne állt volna melléd egy pincér, és ne töltötte volna tele ismét. Utána még átmentünk Trogirba, az volt a levezető nap, a csodálatos helyen mindent ki tudtunk dumálni a nagyon belevaló csapattagokkal.
– Nem ez az első díjad, de a legnagyobb.
– Nagyon sok versenyen vettem részt, nagyon sok díjat nyertem, de ilyen extra luxus módon megrendezett díjkiosztóban soha, de soha nem volt részem. A tavalyi verseny is felejthetetlen, de az idei mindenféleképpen. És az, hogy ezt a komoly versenyt első helyen tudtuk abszolválni.
– Merthogy győzelem közös. Ugye?
– Abszolút. Egyikünknek sem ment volna a másik nélkül. Nagyon, nagyon büszke vagyok a fiamra!
szöveg: Váczy András
fotó:
David Marvier (FR)
Dömölky Dániel (HU)
Guld Péter (HU)
Teszáry Mátyás János (HU)
Günther Tamás (HU)
Keszi Róbert (HU)
Tabányi
Diósi Imre