Volt Hondám és szerettem, pedig nem volt a tipikus, közmondásos, sportos rizskályha, igaz, unalmas se. Fiatal pár vásárolta meg, nekem pedig feltűnt, hogy milyen jól tájékozottak mindketten a márkát illetően. Igen, a párocska hölgytagja is fesztelen lazasággal dobálózott a hondás körökben közismert bennfentes fogalmakkal, bennem pedig megfogalmazódott a gondolat, mely szerint nem véletlen a márka hatalmas népszerűsége és óriási rajongótábora, hiszen a Hondákat még a hölgyek is ismerik és szeretik! Kár is lett volna, ha a Honda lehorgonyoz a motorkerékpároknál és nem vág bele az autógyártásba…
Pedig egy időben úgy tűnt, nem lesz négykerekű, amelyet jellegzetes „H” betű ékesítene, de szerencsére volt egy kemény akaratú férfi, aki másként gondolta. Az alapító, Soichiro Honda a hatvanas évek elején elhatározta, hogy a világ egyik legsikeresebb motorkerékpár-gyártójaként a gépkocsigyártás ingoványos talajára lép. Kemény csata vette kezdetét, a szorító másik sarkában ugyanis a japán Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium (MITI – Ministry Of International Trade And Industry) húzott kesztyűt. A nagy hatalmú testület limitálni szerette volna a japán autógyárak számát, Soichiro Honda fellebbezései pedig hidegen hagyták őket. Gyorsan kellett cselekedni, a vonatkozó korlátozások életbe léptetése előtt forgalomba kellett hozni az első Honda gépkocsit. Honda úgy vélte, hogy a sebesség, a sportos lendület iránt elhivatott rajongói díjazzák majd az S500 típusjelzésű sportos roadstert, amelynek sorozatgyártását gőzerővel készítették elő azokban a hónapokban. Egy látnoki képességű alkalmazottja, Takeo Fujisawa azonban meggyőzte őt, hogy fabrikáljanak inkább egy „Kei” kategóriába illő, vagyis könnyű, kicsi és kis lökettérfogatú áruszállítót, amely biztosan sikeres lenne, hiszen ilyesmire áhítoznak leginkább a japánok.
Fujisawa kijelentette, hogy egy tekintélyes hasmagasságú kisteherautót örömmel fogadnának a városokban, de Japán vidéki tájain még inkább, ahol kevés a szilárd burkolatú út. Hondát végül meggyőzték az érvek és zöld utat adott a Honda első gépkocsijának, a T360-as kisteherautónak. E jármű végül 1963 júniusában kezdte meg elképesztően sikeres menetelését. Középre beépített, AK250E4 típusú DOHC (dupla vezérműtengelyes) motorja ugyan csak 356 köbcentiméteres volt, ám motorkerékpáros eredetének köszönhetően 8500-ig is pöröghetett, harminc lóerős teljesítményt állítva elő és száz kilométeres sebességre gyorsítva az apróságot. A motor ereje a hátsó kerekeket hajtotta meg, felül pedig lehetett sík (T360F), vagy körbezárt plató (T360H), illetve létezett fedett rakterű változat (T360V) is. A T360-asokat kivétel nélkül „May Blue” fantázianevű púderkék árnyalatra fényezték, ettől pont úgy nézett ki mindegyik, mint valamiféle gyerekjáték. A T360-as nagy testvére a hosszított platós T500-as lett, amit már 9000-ig pörgethető 531 köbcentiméteres motor mozgatott 38 lóerővel és amelyet 1964-től gyártottak. Ez a teherautó már sem ereje, sem méretei miatt nem fért be a „Kei” kategóriába, a T360-astól pedig halványzöld („Moss Green”) fényezése is megkülönböztette. Legnépszerűbb vonása motorjának fantasztikus tulajdonsága volt. Míg a világ egyéb részein a sportosnak mondott autók motorjából literenként ötven-hatvan lóerőt lehetett kinyerni, addig a T500-asoknál ez az érték hetven fölött volt – hiába, a motorkerékpáros előzmények köteleztek…
A Honda helyesen választott irányt, a gyér úthálózatáról ismert Japánban hatalmas sikert aratott a két kisteherautó, a T360-asból 1967-ig 108 ezernél is többet adtak el, de a T500-asból is 10 ezernyi talált gazdára, többnyire külföldön. Négy hónappal a T360-as után aztán végül az S500-as roadster is gyártásba került, de a hedonista életigenlés eme négykerekű megtestesülésénél sokkal-sokkal sikeresebb lett a józanság szobra, a Honda N360-as „Kei” személygépkocsi.
szöveg: Szalkai Tamás, fotó: TVP Classics; Silodrome,Pinterest