Az idei év keményre sikeredett a Monte Carlo Historic Rally történetében. Jó pár év után újra tél tábornok diktálta a feltételeket. Hogy élte ezt meg a Pásztor – Majosházi csapat. Pásztor Tamással beszélgettünk.
Negyedszerre indultok a Monte-Carlo Historic Rallyn. Ez már valamiféle szerelem?
Hát szerelem, mondhatjuk így is. Igen, jól éreztük magunkat és ez a rally egy jókihívás. Négy év Monte-Carlo után megbeszéltük Majosházi Petivel, hogy itt akkor meg is állnánk egy időre. Jövőre nem indulunk, talán majd a jubíleumi harmincadik rallyn. Nem indulunk, mert egyik évben sincs túl sok időnk a felkészülésre és úgylátjuk így már nem tudunk jobban szerepelni. Az első 20-30-ban ott vagyunk és szerintem ez nem rossz ennyi felkészüléssel. Ahhoz hogy jobb eredményt tudjunk elérni, 2-3 héttel előbb ki kellene menni, pontosan felmérni a pálya minden szegletét. De azt hiszem, azt a tudást és gyakorlatot amit egy ember élete során megszerez, három hét alatt se lehet behozni. Bruno Saby 76 éves rally versenyző és úgy megy a havon mint más a száraz úton. Az idei győztes Michel Decremer belga rally bajnok szintén hetven körüli. Ők már úgy ismerték, úgy begyakorolták ezt a pályát, hogy abszolút esélyesek voltak. És persze nagyon fontos a szerencse is. De nekünk ez a kihívás, mindig rácsodálkozni az új feladatra, akár egy kanyarra is, és megoldani a problémát. Szinte minden kanyar egy új meglepetés. Nekünk ez a szép
ebben a versenyben. Azért is indulok mindig más és más autóval minden versenyen,
hogy az érzés is más és más legyen. Ne a begyakorolt mozdulatokkal vezessek.
Az idő nem volt túl kegyes hozzátok, nemde?
Így igaz. Ez most az igazi Monte-Carlo volt. Itt nem havas szakaszok voltak, hanem folyamatosan 20-30 centiméteres hóban autóztunk. Nem letaposott, hanem fölfagyott, jeges keréknyomokban kellett haladnunk. Tehát ez az igazi Monte-Carlo, olyan, ami keményen megdolgozza az embert. A tavalyi inkább tavaszi versenynek volt mondható. Két különböző verseny.
Idén csapatban indultatok, miért?
Kaptunk egy felkérést Bruno Sabytól, hogy van e kedvünk az ő csapatában versenyezni. Petivel megbeszéltük a dolgot és elfogadtuk a meghívást. Ráadásul Peti nagyon-nagyon megörült, mert a rendkívül sikeres francia autóversenyző, Saby volt a gyerekkori példaképe. Így hát egy megelőző rákkutató központ színeiben indultunk el csapatban. Voltak a csapattal közös megbeszéléseink, közös ebédeink , de amúgy nem járt túl nagy kötöttséggel. Egy dologra azért vigyázni kellett: nem csak magunknak kellett megfelelni, nem ronthattuk le a csapatátlagot se. Úgyhogy ez még egy felelősség volt rajtunk. Itt megint csak a hó volt a legnagyobb kihívás. Az utolsó napon Saby Ford Caprija megadta magát, így ő kiesett. Nyolcan voltunk a csapatban és az első ötöt értékelték, mi ott voltunk az ötben. Hatodikként Saby helyére egy csapattársunk került egy Stratossal. Így sikerült a csapatunknak a dobogó tetejére kerülni.
Melyik volt a legemlékezetesebb nap ezen az embert, gépet próbáló versenyen?
Az első mindenképpen. Leesett a hó és mi azt sem tudtuk mi van. Évek óta nem láttunk havat. Ráadásul percenként indultunk rajtszámok szerint és nem a valóságos eredményeink alapján, mi a 74.-ként. ( Másnap már 30.-ként rajtolhattunk.) Mindjárt a futam elején bekerült elénk egy francia versenyző, akit hamar utolértünk. Hosszú kilométereken keresztül nem tudtuk megelőzni. A keskeny, kanyargós havas úton ő sem tudott lehúzódni. Sziklafal, szakadék, sziklafal és szakadék. Ha ennyi nem lett volna elég, még a szervízkocsija is bekerült elénk. Először azt kellett megelőzni. Végre egy kis kanyarban, ahol nézők is álltak, le tudott húzódni hogy elengedjen bennünket. A 40 centis hóban nagy nehezen, végre elmentünk mellette. Annyi büntetőpontot kaptunk egyszerre mint a tavalyi verseny edzésén. Dehát ezen a szakaszon mindenkit megszórtak pontokkal. Ez a hó azoknak kedvez akik nagyon öreg autókkal és így alacsony átlaggal mennek. M. Decremer, aki megnyerte a versenyt, ő is egy öreg, 60 valahány éves, 1300-as Alfa Romeo Giuliával indult. Ezis egy kihívás. Utolsó előtti napon mentünk a Sisteron-Thoardon egy abszolút 6.-at. Mentünk abszolút 9.-et, abszolút 12.-őt is. Azért azt lehetett látni, hogy szépen lassan mentünk fölfelé a hetven valahányadik helyről a harmincadikra. Meg aztán az utolsó napon, az éjszakai Turini-hágó! Az ha valakinek nincs fölírva, nekünk pedig nem volt, annak az egy vakrepülés. Csak menni, menni fölfelé a semmibe. Szerencsére ott is utolértük az előttünk lévőket, de itt nem tartottak föl. Úgy 150-200 méterre láttuk a lámpájukat és ez nagy segítség volt. Itt már csak egy dolog volt fontos, az hogy túléljük. Nagyon sötét volt, nagyon szűk volt, nagyon kanyargós volt, félelmetes volt. Menni kellett minél jobban, mert igencsak le voltunk maradva. Arra is oda kellett figyelni, hogy ne csapjuk oda a kocsit. Nekünk azért sikerült épségben lehozni a Fiatot. Jónéhányan apróbb horpadásokkal, karcolásokkal fejezték be a napot.
Adott-e valami rutint az előző három Monte-Carlo Rally?
Ha nem lenne hó akkor is mindig más és más. Most például felhők fölött is autóztunk. Mikor aztán bementünk a felhőbe, amíg ki nem jöttünk, nem láttam semmit. Persze, azért valami rutin azért lehet. Most Petivel azt éreztük, hogy nem fáradtunk el annyira mint az előzőekben.
Minden viszontagság ellenére, csapatotokkal a dobogó legfelső fokára kerültetek.
Fogadjátok hatalmas gratulációnkat!
Diósi Imre